2014. december 3., szerda

Elveszve az időben

Az égő fájdalom lent tart a talajon.
Nem enged túljutnom a rothadó faajtón.
A faajtó körül lepkék szállnak.
A lepkék alatt égett madárszáenyak.
Szárnyak, melyek többé nem repülhetnek.
Lepkék, melyek a víz alá merültek.

A zsibbasztó fáratság a talajon tart.
Nem enged felállnom, pedig ott van a kard.
Pedig ott van a kard, amivel kitörhetnék.
Kitörnék a rothadó kertből, s eltünnék.
De lábaim nem engednek tovább mennem.
S szárnyaim sincsenek, hogy elrepüljek.

A fájdalomtól elvesztem az időben...

2014. 12. 03.

2014. október 8., szerda

íjász

Arcomat a szél mardossa,
Hideg kézzel tépi marcangolja.
Mintha száz meg száz tű szúrná bőröm,
Mikor az íj megfeszül a hátam mögött.

A derekamon fagyos kezek pihennek,
Melyek e ponthoz feszítenek.
A kezek apró szögeket vésnek bőrömbe,
Mikor a nyíl elröppen mögöttem.

Mellkasomba tövisek mélyednek,
S a világ elsötétül előttem.
A szívemben egy húr elszakadt,
Mert a nyíl a tüdőmben elakadt.

2014.10.08.

2014. szeptember 28., vasárnap

ősz

Ősz

Egy fa vagyok. Régesrég elültettek
S megszülettem. Kisded lettem.
Majd egyre nagyobbacska, ágadzani kezdtem.
Leveleim hajtásba kezdtek. Egész nagy koronám lett.
Az ágaim megerősödtek én is nagyobbacska lettem.
Elkezdtem tanulni: szépet, jót, okosat és sokat.
Tehát virágba borultam.
Nyáron virágaimból termés lett,
Mert megérte végigkínlódni azt a rengeteg évet.

Az ágaim meggörbültek, leveleimet elvesztettem.
Megöregedtem, mert az ősz elért engem.


2014. 09.28.



2014. szeptember 13., szombat

Vers

Ha itt volnál...

Verselek neked most késő éjjel,
Verselek, mert másképp nem hinnéd el.
Verselek titokzatos hangokról,
Melyek hangosan szólnak ajtódtól.

Verselek ragyogó napsugárról,
Verselek sosem hallott hangodról.
Verselek, mert nem lehettek itt,
S nekünk más nem maradt csak a hit.

Verselnék, de tényleg hidd el nekem,
Verselnék, de tényleg csak nincs kinek.
Verselnék, de tényleg, ha itt volnál,
Mert csak Te neked... de te máshol jársz.

Negyedik

szeptember tizenharmadika, reggel

Gyalog érkeztünk a helyi temetőhöz anyu, a húgom és én. Kerestünk valamit. Valami szürreális dolgot, lényt, de én a közepébe sétáltam a kereszthez, amire egy réz Jézus volt kifeszítve. A keresztről levettem egy Jézusos képet s amikor anyuék odaértek zsebre dugtam. 
-Mennyünk be. - mondta s a  központi épületre mutatott, 
Amikor beértünk  úgy éreztem magam mintha a dédszüleim lakásában lennék, mindent ellepet  pókháló és a por. De nem találtuk meg azt amit kerestünk. Nem tudtam mit keresünk...
Kimentünk az épületből és amíg nem figyeltek anyuék visszatettem a Jézusos képet a helyére.

Nagymamámék házában voltunk, valamiért senki sem volt ott. A ház belülről úgy nézett ki mint régen vékony folyosó, zárt ajtók. Korom sötétség.
Egy kiabálásra lettünk figyelmesek. Apa volt az, hogy nincs itt, mennyünk tovább. Kimentünk.
De egy nyugtalanító  érzés támadt meg és visszaszaladtam a házba. úgy éreztem mintha lenne bent még valaki. Így visszamentem, anyu pedig utánam, hogy mennyünk innen, mert nincs itt. De nem hallgattam rá és tovább mentem végig a folyosót be a nappaliba, sötét volt amikor beléptem a falak mentén kisebb-nagyobb dobozok. Már kezdtem elhinni, hogy csak egy képzett megérzés volt. amikor valami megmozdult az egyik doboz mellett. Egy hatalmas árnyék jelent meg előttem.
Nagyon megijedtem, kirohantam a házból, s az árnyék pedig utánam.
Egy szőke hajú nő lépett ki a házból.
-Ki a csoda vagy te? - kérdeztem ijedten.
-Ezt én is kérdezhetném! Mit kerestél a házunkban??
-Hogy mi van!?? A házunkban?
-Igen. - mondta egy férfias hang.
Egy magas barna hajú srác lépett ki az ajtón és dühösen meredt rám.
-Nem! Ez nem lehet ez itt a nagymamám házas. - jelentettem ki, mire összeszaladt a nő szemöldöke.
-Kizárt. - mondta szárazon a fiú.
-Dehát...
-Gyere mennyünk, - fogata meg a karomat anyu, és kimentünk a kapun.

A kerítés mellől hirtelen egy alacsony szintén barna hajú lány lépett ki karddal a kezében s kiabálva ránk rontott. Gyorsan, mint a villám. Nem értettem, hogy mi történik, de aztán a fiú is megjelent az ő kezében a egy véráztatta  balta volt. Ekkor láttam meg apát, őrá támadtak rá.
-Áááááállj! - kiáltottam, mire megrezzentek. - Mégis mi a fenét csináltok? Hagyjátok abba.
Ekkor rám meredtek.
-Azt mondtam, hogy fejezzétek be!
Ekkor leeresztették a fegyverüket. S rám néztek. A lány szólalt meg először.
-Te egyáltalán nem félsz? - nézett rám elkerekedett ijesztő szemekkel.
-Nem.
-Mégis ki vagy te? - nézett rám a fiú.
-Egy egyszerű lány.-mondtam, mintha ez nem lenne nyilvánvaló.
-Hát valójában nem csak egy egyszerű - állt meg mellettem anyu, mire elkerekedett a szemem, de a mondat folytatását már nem hallottam, mintha csak tátogott volna, de ezek után a a testvérpár nyugodtabban tekintett rám.
-Akkor ezek szerint te is olyan vagy, mint mi. - mondta a a fiú.
-Hogy mi?
-Harcos. - mondta a lány.


Egy göröngyös úton voltunk, melyet furcsa lények véres darabjai borított.  Elhaladtunk egy kísérteties ház mellett, majd a főútra jutottunk ki, a távolban két lény futott. Egy apró lila trutymós ogre, és egy félig ló félig kutya keveréklény. A két testvér ösztönösen előrelódult, én pedig utánuk siettem, a lószörny megfordult észrevéve minket és irányítva felém kezdett rohanni. Nem figyelve arra, hogy mit teszek elrugaszkodtam és felé ugrottam, a lábamat előrenyújtva. A hátát találtam el, mire összecsuklott. De hamar lábra állt, s két lábra állva indult meg felém. Futva.
Ekkor egy balta került a látóterembe. és pár másodperc múlva a szörny már csak darabjaiban volt.
-Köszönöm. - motyogtam.
-Nincs mit. - mosolygott rám olyan semmiség stílusban.

Egy szürke fahát előtt álltam.
Az ajtaja résnyire volt csak nyitva, de fény nem szűrődött ki.sötétség volt, mint kint, mint bent.
A két testvér, és a szőke hajú nő, aki bizonyosan az anyjuk mint bent voltak.
Sokáig álltam kint, arra várva, hogy kinyíljon az ajtó és kijöjjenek onnan. És attól rettegve, hogy valami hatalmas szörny jönne...
Kiabálás, veszekedés hangja ütötte meg a fülemet, a házból jöttek a hangok. Majd kinyílt és kilépett rajta a srác, azt kiabálva, hogy:
-Elegem van nem csinálom ezt többet. - mondta haragosan maga elé meredve. S elindult a kísértet járta ház felé, amely előtt az imént mentünk el, de ez engem nem érdekelve utána mentem.
-Hé, mi történt?
-Semmi hagyj békén.
-Komolyan kérdeztem. Mi a baj?
-Semmi, nem kéne itt lenned,egy szörnyeteget nyaggatva, aki már ezer olyan izét ölt meg, s a vérüktől véres a baltája... - hadarta összevissza.
-Nem vagy szörny. - mondtam nyugodtan.
-De igen. Szóval menny innen.
 -Nem. Veled megyek, szóval hova tarunk?
-Meghallni. - hangzott a keserű válasz.
-Uram istenem! Értsd már meg hogy nem vagy szörnyeteg... Lehet, hogy már rengeteg olyan izét megöltél, de nézd ezt másképp, ha nem teszed te már régen meghaltál volna.. Én is ha nem vagy ott akkor.
Ekkor megtorpant és felém nézett. 
-Nem érdekel, nem akarok tovább élni ebben az őrültek házában... Inkább meghalok, hiszen egy szörnyen már csak az segíthet! - mondta és folytatta az útját a ház felé.
-Állj meg! .- kiáltottam és megfogta a vállait megakadályozása, hogy tovább mennyen és, hogy a szemébe tudjak nézni. -Te nem vagy szörnyeteg! Egy kedves, gondoskodó,őszinte és vélelmező fiú vagy! - mondtam immár könnyekkel a szememben - Értsd már meg nem vagy szörnyeteg - zokogtam a a kék szemeibe nézve. - És az ami a legmélyebben benned van és amiért így viselkedsz az a... magány. - mondtam s elcsuklott a hangom. 
Nem tudtam többet mondani. Kiszáradt a torkom és vérig aláztam magamat, hogy ez a srác akinek még nem is tudom a nevét, a halálba készül és én sírok. Engem kell megvigasztalni. Most annyira gyűlölöm magamat.
A hátamon erős karokat éreztem meg amik magukhoz húzott.
Köszönöm! - mondta halkan...

A fiú mellkasára hajtottam a fejemet és csak zokogtam, gyűlölve ezért magamat!




2014. szeptember 6., szombat

Harmadik

július kilencedike, pirkadat

A város lakóterén vagyok, a lakcsin. De nem a miénken, hanem, mintha egy teljesen idegen városban lennénk, vagy akár országban. A régi osztálytársaim közül is ott vannak néhányan, de a mostaniak közül is. Mindenki ünneplőben van, de nemtudom, hogy miért. Most arra gondolok, hogy lehet évnyitó lesz. persze az oszt. társakból következtetve. De akár temetés is lehet, mert nyomott a hangulat.

Az egyik tömbházban vagyunk, ami alapjába véve nagyon érdekes. Amint bementem az ajtón, nem egy folyosót pillantottam meg, hanem magát a lépcsősort. Olyan, mint a csigalépcső, csak ez kockacsigalépcső, a lépcsőház pedig olyan, mint egy torony, aminek minden szintjén van egy ajtó. Felmentem a lépcsőn egy emeletnyire majd kimentem az ajtón, de nem egy  teraszon vagy folyosón találtam magamat, hanem azon a lakótelepen, ami a mi városunkhoz tartozik. Meglepve jöttem le a lépcsőn és futottam össze apával. Nem tudom, hogy mit kereshetett ott (elvileg értem jött) és öltönyben volt.
Odamentünk egy kocsihoz, azért EGY kocsihoz, mert nem a miénk volt. A kocsi előtt egy férfi állt, aki elvileg apa egy régi osztálytársa volt. A férfi mögött pedig egy velem egyidős forma fiú. Az első ami feltűnt vele kapcsolatban a göndör, mikrofon féle haj volt, ami mondjuk egy kicsit viccesen hatott, hiszen nem sűrűn lát ilyet az ember, de nem röhögtem, csak mosolyogtam...
Beszálltunk a kocsiba, apa ült elől a srác apjával, mi pedig hátul. Én ültem baloldalt, ő pedig érthetően mellettem, jobb oldalt.Előre dőlve, a lábaira támaszkodva. A göndör haja az arcába lógott, de a szemeivel engem fürkészett. A szemei mélységesen zöldek voltak. 
-Egyébként, most hova megyünk? - kérdeztem előre dőlve apától.
-Haza. Mostantól velünk fog lakni ... - mondta a fiú nevét, csakhogy nem hallottam, mintha csak tátogott volna.
-Miért? - kérdeztem elképedve. 
Mert mégis hol, fog aludni? Velem... 
-Iskolát váltott, nekem meg ki kell mennem külföldre dolgoznom, az édesanyja pedig... nem tudom hol lehet. - mondta a srác apja.
-Értem. És hova fogsz járni suliba? - kérdeztem immár a sráctól.
Aki felemelte a fejét, hogy jobban a szemembe tudjon nézni és most először megszólalt.
A hangja ismerősen csengett.
-A te sulidba és szerintem osztálytársak leszünk és...





2014. szeptember 3., szerda

Vers.

Két hónap után először sikerölt írnom egy verset!
Igen ez egy csoda, na meg ezzel bebizonyosodott, hogy leginkább suliidőben tudok verset írni!

Szívem legmélyében

Gyűlölettel nézlek téged,
Míg kétségbe vagy esve.
Gyűlölettel néztem feléd,
Míg kétségbeesetten néztél.

Gyűlöltelek, mert nem lehettem melletted.
Gyűlöltelek, mert mélyen a szívembe,
Elástad magad, a legmélyébe.
Gyűlöltelek, mert mást nem tehettem.

2014.09.03.

Tudom, hogy ez most nem egy hú, de hosszú vers, de most csak ennyire futotta tőlem.
Azért remélem néhányótoknak elnyerte a tetszését! 
Üdv.: Anna (:

2014. augusztus 18., hétfő

Nyári eső

-Gondoltál már arra, hogy milyen lenne külföldön élni? Távol a szülőktől, távol mindentől? – kérdezte Miki.
-Őszintén? Soha. Nem mintha nem lenne jó. Igenis jó lenne, de akkor is. Mégis, hogy jutnék ki bárhova is, hiszen ismersz még itthon is simán eltévedek nemhogy egy teljesen idegen helyen, ahol még azt sem értik, hogy mit zagyválok.
-Ezt úgy mondod, mintha itt megértenék! – mosolyodott el Miki.
-Haha. Nagyon vicces vagy – gúnyolódtam.
-Mert mond, hogy nincs igazam! – nézett a szemembe komolyságot tettetve.
-De, igazad van!
-Tudom! – mondta és átkarolta a vállamat, s magához húzott.
Így mentünk tovább a pékség felé. Ahol egyébként nyári munkát vállaltunk. Nagyon jó hely, nem kell mást csinálni, mint: kis, apró zsömléket vagy kifliket sütnünk.És csak egyetlenegy szabály van: „Időre gyertek!”
Szóval így ballagtunk a pékségbe.

Reggel fél hat van. Az idő kellemes.
Igazi nyári idő. De nem meleg, sem hideg.
Kellemes, mint ahogyan már megemlítettem.
A pékségben a főnök szívélyesen fogadott, és küldött dolgozni. Felakasztottam a válltáskámat a fogasra, ami az egyik sarokba volt állítva. A pékség egy nagyon nyugodt helyen van. Azaz nem bent a városban, ahol csak úgy nyüzsögnek a kocsik, hanem kint a városszélen. Mindketten felvettünk egy-egy fehér kötényt, majd hátramentünk a konyhába. Miki begyújtotta a kemencét, én pedig begyúrtam a tésztát. 
-Nahát! – lépett be a pék. – látom már egészen belejöttetek. – mondta mosolyogva. Majd rám nézett. – ha akarod, akkor ma készítheted te a pékárut. Hiszen már nagyon belejöttél, tegnap is nagy segítség voltál. – ajánlotta fel, ami nagyon nagy szó, hiszen mi az már, hogy egy pék megengedi egy újoncnak, hogy ő csinálja a pékárut. Nagyon fellelkesedtem, ami következtében egy hatalmas mosoly terült szét az arcomon.
-Örömmel elvállalom! – mosolyogtam.
A pék bólintott majd visszament a pulthoz.
-Grat! – fordult felém Miki. – Ez nagy szó ugye tudod?
-Igen tudom.
-Egyébként van valami programod délutánra? – kérdezte miközben megpiszkálta a tüzet.
-Nem nincs. Miért? Mit terveztél?
-Arra gondoltam beugorhatnánk a könyvesboltba. Van valami, amit meg szeretnék nézni.
-Oké.
-Utána pedig kimehetünk oda. – mondta, s sunyin elmosolyodott, majd visszafordult a tűzhöz.
-Remek!
Oda.
Az oda egy hely ahova már kiskorunk óta kijárunk beszélgetni. A város másik végiben, van egy híd. Ahol nem olyan sűrűn, de vonat szokott közlekedni. Mi pedig a híd szélén szoktunk ülni és beszélgetni.
-Rendben jöhetnek a zsömlék! - szolt hátra Miki, aki a parazsat igazgatta el.Felemeltem párat, és rátettem a lapátra, ő pedig betette a kemencébe.

Délelőtt háromnegyed tíz van.
Vége a munkaidőnknek. tudom, hogy ez most irtó rövidnek tűnik, de... végül is az. De ez így van rendjén hiszen, kisütöttük a mai adag pékárut. Szóval mehetünk haza. Vagyis előbb a könyvtárba, majd ki: 
Oda.
-És mi az, ami érdekel?
-Hogy-hogy mi az?
-Mármint miért kell elmennünk a könyvesboltba?
-A héten megjelent egy pszichologikus könyv.
-Bagdy Emőke? – kérdeztem.
-Igen.
Ha még nem említettem volna Miki nagy Pszichológiarajongó. Amit ugyan nagyon nehezen tudok megérteni, de ez van.
Ő sem nagyon érti, hogy mi abban a jó, hogy órákon át egy földel teli cserépben nyúlkálok. Igen ez a kertészkedés lenne. Én ezért vagyok oda.
-Hahó! Évi te vagy az? – szólalt meg mögöttem egy hang. 
Mire megfordultam két lányt pillantottam meg, egy magas, s hosszú hajút és egy ugyancsak magas, viszont fülig érő fiúsra vágatott hajú, szemüveges lányt. A hosszú hajú, Viki mindig mosolyog, és állandóan szoknyában járkál, legyen tél vagy nyár. A mellette álló csendesebb, szemüveges lány Hanna. Ő inkább elbújik a másik mögött és onnan figyeli a külvilágot. Általában, na, jó mindig feketében járkál. Pont, mint most is hosszú fekete farmer van rajta és egy ugyancsak fekete hosszú ujjú felső. Mert, hogy nézne, ki ha lebarnulna nyáron. Nem az ki van zárva, jó neki, úgy ahogyan van: fehéren!
Pont, mint egy Gót. 
-Sziasztok. – mosolyogtam rájuk.
-Mondd ő itt csak nem a barátod? Akiről annyit meséltél! – kérdezte Viki közelebb hajolva hozzám.
-Miii?
-Ugyan ne tagad le, tudjuk mi!
-Jaj, hagyd már békén Viki! Tudod, hogy csak barátok. – szólalt meg Hanna. 
Szép volt! 
Legalább valaki megértette, hogy mit magyarázok már több éven keresztül.
-Miről van szó? – szállt be a beszélgetésbe Miki.
-Szia, ugye te vagy Miki? – kérdezte Viki, de nem várta meg a válaszát. – Én Viki vagyok, ő pedig itt mellettem, Hanna. Évi osztálytársai vagyunk. Már nagyon sokat hallottunk rólad.Te Évi barátja vagy ugye?
-Igen! – vágta rá Miki reflexből.
Mii? Na ne, most végem!
-Na látod, én megmondtam! – vágott Hanna vállára.
-Nos nekünk mennünk kell. Örültem Miki! Remélem, jöttök 20-án! Kint leszünk a hídnál!
-Persze, ott leszünk. – szóltam utánuk. Majd ráförmedtem Mikire.
-Te teljesen megőrültél? - kérdeztem dühödten.
-Most meg mi a baj? – kérdezte nyugodt hangon.
-Van fogalmad, hogy mi mondtál nekik?
-Hogy a barátod vagyok? Mert amúgy nem?
-De ők nem úgy értették!
-Hogy mi? … Hupsz. – igen,igen pont ezt a ledöbbent arcot akartam látni. Amit pár perce én is vágtam. – De amúgy nem értem, hogy mi olyan nagy baj van ezzel? Hisz úgy is mindig együtt vagyunk, meg amúgy is kinek tűnne fel, hogy nem igaz?
-Most még lehet, hogy nem tűnik fel, de ott lesz a holnapi ünnepség majd, ott… Ááá, már előre félek.
-Miért nem tűntek olyan szörnyűnek!
-Ezt csak azért mondod, mert még nem ismered őket, vagy legalább is Vikit. Ő olyan, hogy mivel ő már egy ideje bebeszélte magának, hogy járunk, most minket fog figyelni, hogy mit csinálunk, és ha esetleg rájön, hogy nincs semmi köztünk, akkor meg én leszek a hibás, mert miért mondtam ÉN neki azt, hogy járunk…
-Te aztán kiborultál… - mondta komolyan, de láttam a mosolyt, amit ott bujkált az ajkai között.
-Ne csodálkozz!!

Augusztus 20.
Az idő csendes.
Az ég csillagokkal teli. 
Mikivel fent ülünk a hídon, a mi helyünkön.
A többiek lent a völgyben: táncolnak, csoportokba verődve beszélgetnek, nevetgélnek. Az egyik csapat pedig lesben áll, s mindet figyel. Hátha vétünk egy kis hibát, és lebukunk. Eddig még sikerült megóvnunk a titkunkat, de még bármi megtörténhet.
Igazam volt, meg is történt valami, amit egyáltalán nem akartam!
Amikor felröppent az első tűzijáték, a többiek elemelték a tekintetüket rólunk és végre fellélegezhettem.
Legalább van egy kis nyugtunk.
Nem volt.
Nekem nem.
Miki felém fordult, és… egyszerűen megcsókolt.
Nem tudtam, hogy mit csináljak, hiszen mi barátok vagyunk nem? Csak barátok! De valamiért mégis jó érzés volt. A mellkasom megtelt meleg érzéssel és az arcom is kipirult. De ugyanakkor dühbe is gurultam.
Miután eltávolodott tőlem én felálltam a helyemről és szó nélkül elfutottam. Ugyan Miki utánam futott és megkérdezte, hogy mi a bajom, de nem mondtam semmit. Hatalmas gombóc nőtt a torkomban, nem bírtam megszólalni.
Amikor hazaértem, felrohantam a szobámba és magamra zártam az ajtót. És csak bámultam magam elé.

Heteken át nem tudtam a szemébe nézni. Nem válaszoltam egy üzentére sem, dolgozni sem mentem be. Beteget jelentettem!
De aztán az egyik éjjel, amikor kint ültem a kertünkben, rám talált.
Azzal kezdte, hogy van két híre. Azt nem mondta, meg, hogy, jó vagy rossz. hisz ki hogyan nézte.
Az első ez volt: Szeretlek! A másik pedig az volt, hogy felvették egy külföldi egyetembe és egy hét múlva indul vonattal, és nem akar így elválni tőlem, hogy nem szólok hozzá. Szeretné, ha ez a hét úgy telne el, hogy ismét beszélgetünk, és jókat szórakozunk. Mint az előtt. És, hogy a pékségben már nagyon hiányolnak.

Csütörtök.
Hajnal fél hét van.
Az idő kellemes. Mármint kint, itt bent a konyhában meg lehet gyulladni.
A héten már jártam dolgozni, de Mikihez még mindig nem szóltam, egyszerűen nem voltam rá képes. De mindenhova követtem, mert megértettem, hogy már csak pár napunk van, utána elutazik. Voltunk vásárolni, megvettünk mindent, ami majd szükséges lesz neki az egyetemen, kiderült, hogy pszichológus akar lenni. Eddig erre még sohasem gondoltam, azt hittem, hogy ez csak egy hobbi a számára. Mint nekem a kertészkedés. Már nincs olyan sok napunk, így mindent bejártunk, rengetegszer oda is felmentünk, bár mindig, csak ő beszélt.

Azt mondta, hogy szombaton indul a vonata.

Szombat.
Hajnal három óra.
Az idő fagyos, és borongós.
Eső készülődik.
Egy SMS ébresztett fel. Miki volt az, azt írja, 20 perc múlva indul a vonata.
Kipattantam az ágyból és belebújtam egy farmerba meg egy pulóverbe. Lenyargaltam a lépcsőn és kirohantam az utcára. Csak futottam és futottam egyenesen a híd felé. Már remegett a lábam, amikor ráfordultam a völgyet elválasztó utolsó utcára. Szörnyen megijedtem, hogy ha nem érek a vasútállomáshoz időbe, akkor nem tudok elköszönni tőle, és talán csak évek után fogom újra látni.
Kiértem a völgybe, és megpillantottam a vonatot.
Miki az utolsó ablakból hajolt kifele és engem figyelt.
A torkomból eltűnt a gombóc, s kiszakadtak belőlem a szavak.
-Szeretlek! Miki szeretlek! – kiabáltam, olyan hangosan amennyire csak tudtam - Szeretlek!
Szeretem, én szeretem Mikit, sokáig tartott, de végül rájöttem. És nem akarom elveszíteni őt. Szörnyen érzem magamat, hogy az elmúlt hetekben egy mukkot sem szóltam hozzá.
-Szeretlek… - zokogtam. – nagyon! – mondtam, immár, suttogva. 
Leroskadtam a földre, és csak egyre inkább zokogtam.
Mert a vonat már messze járt.

Nyár volt.
Az eső esett.
Akárcsak a könnyeim, áztatták a földet.



2014. július 8., kedd

Tavasz

4.

“A hideg víz elöntötte a tüdőmet
És csak feküdtem.
Feküdtem tehetetlenül e testben,
Feküdtem, s mást nem is tehettem.
De valami mégiscsak megmaradt bennem,
Fel kéne kelnem innen…”

A hideg sziklán fekve,
Vizzel teli tüdőmmel,
Egyre csak felfele néztem.
Fel az égbe a messzeségbe,
Majd le a mélybe, teljesen le a mélybe.
Sötétség vet körül, bármerre tekintettem.
Feküdtem a hideg sziklaszélen,
Kétségbeesés, és félelem,
Maradt már csak nékem,
És ők nem hagynak el engemet.
Szememből könnyek lódulnak útjukra,
Menekülnek tőlem, de a fájdalom engem visszatart.
A tüdőm, majd széthasad,
De én csak hasalok.

Valami mégis motoszkál bennem,
Mint féreg a vízben
Egy kis remény, ami
Talán maga az erő.
Talán csak fel kell állnom,
Talán..

Érzem a szögeket, melyek
A földön tartanak.
Bármit is teszek.
Szeretnek! Tehát marasztalnak.

Tavasz

3.

Amikor kiléptem a kertbe,
Melegség lepte el a testem.
A madarak dalolva szálltak fenn az égen,
Ágról ágra, fáról fára.
Az ég, kék volt, s felhők csak néhol,
Tarkították a Keleti napot.

Még az iskolába is boldogan érkeztem,
Az óráim is hamar elreppentek,
Mint egy madár az égen.
Mint egy lélegzet, amit elengedtem.

Hazafele vettem az irányt, a parkon át.
És ő pont, egy fa alatt állt,
Egy fa alatt nem is olyan messze,
Fejét leejtve, s csak lefele nézett.
Szeme megdermedve kémlelte a szürke földet.
Amit a por csak úgy ellepett.

Tőle egy-két méterre állok, s töprengek.
Oda menjek? Vagy talán nem kéne?
Nem tudom. Lehet, hogy csak haza kéne mennem…

De én mégis odamentem,
S megálltam mellette:
-Jól vagy? – kérdeztem, félve.
Ekkor felnézett a földről, s a szemembe nézett.
De mondani nem mondott
Semmit csak bólintott.

-Csak még nincs kedvem hazamenni, meg…
Mondta, s kezdte volt újra, de nem tette.
-Nyugi nem kell elmondanod,
Ha nem akarod…
-Nem az, hogy nem akarom,
Csak nem igazán szoktam ilyenről beszélni...
-Jól van, akkor elmondod
Vagy nem akarod?

-Elmondom! – vágta rá,
S élesen a szemembe nézett.
-Van egy lány. Akit én..
Akit szeretek!,
De az a helyzet, hogy nincs esélyem.
-Nincs ezt meg honnan veszed?
Kérdeztem, mert mi az, hogy nincs esélye,
Nálam lenne az biztos!!

-Talán elmondta neked?
-Nem, nem mondta,
Csak hallottam,
Ma akartam elmondani,
Hogy szeretem.
De nem mertem.
És azt hiszem,
Most egy kicsit összetörtem!

-Akkor ebben megértelek,
Csak nálam egyértelmű, mert
Én nem merem bevallani.
De attól, még tudom milyen érzés…
Akkor ezek szerint nem vagyok egyedül.
-Nem.

2014. június 15., vasárnap

Vers (japánul)

我々は私をトリクル時間 -(Az idő mi előttem pergett)

ただ座って時を刻むように見 
昼夜フローティング私の目の前に我々は。 

壁に刻まれた空のコーナー、 
空いているとクロックを待っています。 

それは手遅れになるまで、すぐに来る 
正確に計測する時間が不足しています。 

空に鳥をレプトン人、 
ガベージ夕方出閉じることができます。 

ちょうど空白の壁を見つめ、 
私の手間口石炭とした鳥。 

あなたは私の前に黒い壁があり、 
鳥がハンターによって撃たので。 

私はただ座って、場所を見て 
ちょうど時計は刻々と過ぎてどこに。

2014. május 26., hétfő

Eső



A virágok illatoznak,
Beterítik a mezőt szórtan.
Minden zöldben,
De kitűnik a virág közte.

Kék virágok borítják a mezőt...


A virágok megbarnultak.
Rothadás bűze.
S hervadt virágcafatok.
A halál lappangó tüze

A kék virágok elégtek a tűzben...


A megbarnult, elégett mezőt
Ami most lehúzta a redőt:
Eső áztatja,
S csendes szél áltatja.

A kék virágok eltűntek már régen…

2014.05.23.

2014. május 20., kedd

Vers

Juhar ősszel

Hullottak a levelek,
Egyenesen le a mélybe.
A verem már vérrel telve,
S csak egyre hullik lefele.

A gyökerek már vérben úsznak,
S a mélyből csak felfele kúszhat.
Fel teljesen a felszínre,
Hol majd elborít mindent

A lábaim előtt egy tócsa,
Mely kitűnik a porban.
Sárga és vörös szétszóródva,
a levelek, amik csak hullanak.


2014. 05.19.

2014. május 16., péntek

Tavasz

3.

Amikor kiléptem a kertbe,
Melegség lepte el a testem.
A madarak dalolva szálltak fenn az égen,
Ágról ágra, fáról fára.
Az ég, kék volt, s felhők csak néhol,
Tarkították a Keleti napot.

Még az iskolába is boldogan érkeztem,
Az óráim is hamar elreppentek,
Mint egy madár az égen.
Mint egy lélegzet, amit elengedtem.

Hazafele vettem az irányt, a parkon át.
És ő pont, egy fa alatt állt,
Egy fa alatt nem is olyan messze,
Fejét leejtve, s csak lefele nézett.
Szeme megdermedve kémlelte a szürke földet.
Amit a por csak úgy ellepett.

Tőle egy-két méterre állok, s töprengek.
Oda menjek? Vagy talán nem kéne?
Nem tudom. Lehet, hogy csak haza kéne mennem…

De én mégis odamentem,
S megálltam mellette:
-Jól vagy? – kérdeztem, félve.
Ekkor felnézett a földről, s a szemembe nézett.
De mondani nem mondott 
Semmit csak bólintott.

-Csak még nincs kedvem hazamenni, meg…
Mondta, s kezdte volt újra, de nem tette.
-Nyugi nem kell elmondanod,
Ha nem akarod…
-Nem az, hogy nem akarom,
Csak nem igazán szoktam ilyenről beszélni...
-Jól van, akkor elmondod
Vagy nem akarod?


-Elmondom! – vágta rá, 
S élesen a szemembe nézett.
-Van egy lány. Akit én..
Akit szeretek!,
De az a helyzet, hogy nincs esélyem.
-Nincs ezt meg honnan veszed?
Kérdeztem, mert mi az, hogy nincs esélye,
Nálam lenne az biztos!!

-Talán elmondta neked?
-Nem, nem mondta,
Csak hallottam,
Ma akartam elmondani,
Hogy szeretem.
De nem mertem.
És azt hiszem,
Most egy kicsit összetörtem!

-Akkor ebben megértelek,
Csak nálam egyértelmű, mert
Én nem merem bevallani.
De attól, még tudom milyen érzés…
Akkor ezek szerint nem vagyok egyedül.
-Nem.



2014. április 25., péntek

Tavasz

1 .
A virágok illata lengi be a termet,
Tavasz van, a fák rügyezni kezdenek.
Diákok csoportokban beszélgetnek, s nevetgélnek,
Boldogság tölti meg a termet.
Ha a tanár szól már figyelni sem tudnak,
Hiszen tavasz van.

Tavasz van, de mit érek vele,
Hisz csak egyre inkább süllyedek.
Süllyedek le a mélybe,
Mert csak te lebegsz előttem.
Te, aki észre sem veszel engemet,
S ez ellen nem tehetek.

A múlt évben volt,
A nyár még nagyban tombolt.
A diákok évnyitóra gyülekeztek,
Ott voltam én is, s néztelek.
Néztem ahogy ott állsz, s beszélgetsz,
Néztelek, s néztelek, mert a szemem rajtad felejtettem.

Akkor kezdődött minden,
Szerelembe estem.
Másfél éve volt, mégis emlékszem,
Hisz mindig ott lebegsz előttem: egy
Magas testalak; ívelt, széles vállak,
Zöld szemed, s telt ajkad.



2.

Tavasz van egyre melegebb az idő,
Madarak szállnak kint, fenn az égen.
A fák virágot bontanak, remek az idő,
De én mégis, Én mégis csak süllyedek!
Le egészen az óceán mélyére,
Tüdőmet elönti a kétség, mert csak zuhanok lefelé.

Egyre mélyebbre, mert nem hagysz nyugtot nékem.
Mondd, miért nem tűnsz el a fejemből?
Miért nem hagysz aludni végre?
Lent a mélyben a szakadó eső.
Az áztatja az arcomat,
Teljesen eláztam.

A szememet marja a fáradtság,
Mert előttem állandóan Te járkálsz!
A fejem zsibbad, mert az álmatlanság,
Teljesen eltűnt és jött az álmosság.
Hatalmas erővel rántott le a mélybe,
Taszított le teljesen a mélyébe.

Lent a mélyben, jéghideg sziklán feküdtem,
Az arcomat a víz mosta, egy folyóba kerültem.
A hideg víz elöntötte a tüdőmet és csak feküdtem.
Feküdtem tehetetlenül e testben,
Feküdtem, s mást nem is tehettem.
De valami mégiscsak megmaradt bennem,
Fel kéne kelnem innen…

2014. március 28., péntek

Vers

Ez lenne a szerelem?



Szívem a torkomban dobog,
mint zászló, a szélben, úgy lobog.
Dübörög, mint egy üstdob,
csoda, hogy nem hallod!

Kezem hideg, mint a jég,
szívemben dobog a vér.

Fejembe hasít egy érzés,
amit elűzni kétség.
Feléd néztem, ami talán vétség,
de te mégiscsak néztél!

A fejem lüktet, majd széthasad!
A kezeim jéggé fagynak!

Ez lenne a szerelem?

Kétlem,
 azt hiszem beteg leszek!


2014.03.27.

Vers

Zöld szemek



Zöld szemek mellett lépkedek,
szomorú érzelmek öntenek el engemet.
Bágyadt haláli színek,
Zöldre festi a tájat előttem.
2014.03.27.

Vers

Üvegszemek előttem



Tíz lépésnyire előttem,
zöld szemekbe tekintek.
A lélegzetek elakadtak
egyre csak őt bámultam.
A tekintetem a zöld szemekbe,
de ő egyre távolodott előlem.
A szeme egyre szürkébb lett,
Üvegszemek előttem.
2014.03.27.

Vers

Teljesen fehér



Teljesen fehér, s tiszta vászon előtt állok,
a szoba üres,
senki nincs bent,
s csak állok és várok.
Sokáig nézek magam elé,
az ablak felé lesek,
mellé lépek s kitekintek a sötétbe,
egy madár száll fenn az égen
ide-oda imbolyog a szélben,
a fák ágai recsegve-ropogva esnek a földre.

A teljesen fehér vászon előtt állok,
szememben  elszántság,
kezemben szén, mely várva vár,
lendületesen egy kört rajzolok,
s belel mély tekintetet vázolok
szürke szemek mélyére tekintek.

Szemek mélyén magamat pillantom meg:
Egy fehér, tiszta vászon előtt állok,
s egyenesen rá bámulok.

2014.03.27.

2014. március 13., csütörtök

Vers

Menni kéne

Egyedül a térben,
fény vesz körül minket.
Négyen állunk fent a téren,
s körülöttünk az emberek.
A feszültség csak nőttön nő,
annyira, hogy mind majd meg őrül.
Készen állnak mind,
várnak rénk kint.
Mi sem bírunk már magunkkal,
Menni kéne már Hatvanba.
Menni innen el messzire,
Fel az égbe,
fel a fénybe.
2014.03.13.

2014. március 12., szerda

Vers

Üres

Üres tér,
a falak mind szürkék.
Bágyadt színek körülöttem,
senki sincs mellettem.

Üres elme,
csak egyvalami jár a fejemben.
Vajon valaha jön-e velem szemben?
Vajon utána eltűnik-e mellőlem?

Üres test,
a lelkem elszállt belőle.
Nem bírtam az egyedüllétet,
el akartam tűnni innen.
2014.03.12.

2014. március 7., péntek

Novella

Ébredés
(egy kis szösszenet)



- Miben hiszel, az ébredésben, vagy az újjáéledésben? Az újjáéledés, amikor halálod után új testbe száll a lelked és nem emlékszel az előző életedre. Az ébredés pedig, amikor halálod után új testet kapsz ugyan, de mégis emlékszel, hogy mi is voltál, azelőtt.
Kérdezte tőlem, még kiskoromban a nagymamám. Természetesen nem tudtam eldönteni, hogy mit válaszoljak a kérdésre. De mostanra rájöttem. Igaz, hogy elég sok időnek kellet, eltelnie, ahhoz, hogy megtaláljam a választ, de ez ellen nem tudok mit tenni. Most, miután felnőttem, s egy baleset folytán elvesztettem őt, rádöbbentem, hogy nincs helyes válasz a kérdésére. 
Az ébredés, és az újjáéledés között, ugyan van némi különbség, nem is kevés, de ez egyedenként változik. Mivel vannak, akik igenis emlékeznek arra, hogy mi volt előző életükben, vagy, hogy mi történt velük. És vannak, akik nem. Nem meglepő módon, én is az utóbbiak közé tartozom. Azok, pedig akik hozzám hasonlóan nem emlékeznek semmire az előző életükből, úgy vélem, hogy az álmainkban találkoznak a múlt eseményeivel. Álmaink jelentését ugyan nem fogjuk fel, de nagy az esélye annak, hogy a múltról szólnak.
A kérdésre pedig az a válaszom végérvényesen, hogy: Mindkettőben hiszek, hisz vannak, akik mindenre emlékeznek, s vannak, akik semmire sem. S csak az álmaik alapján lehetnek elképzeléseik.


 2014. 02. 12.

2014. március 4., kedd

Vers

Az idő mi pergett előttem

Csak ülök, s nézem ahogy ketyeg,
a falióra mi előttem lebeg.

A szög üresen, a falba vájva,
üresen áll s az órát várja.

Jöjjön gyorsan míg el nem késik,
az ki az időt pontosan méri.

Az ki madarakat reptet fel az égbe,
majd a szemét este lehunyhatja végre.

Az üres falat bámulom éppen,
melyre a kezemmel madarakat mázolok szénnel.

Fekete lett a fal előttem, 
mert a madarakat egy vadász lelőtte.

Csak ültem, s néztem azt a helyet,
ahol az imént egy óra ketyegett.
2014. 02. 04.



2014. március 2., vasárnap

Első, Második

 

február másodika, éjszaka
 
Elérkezett az idei Gála napja, és mi hárman elterveztük, hogy fellépünk. Betanultunk egy számot, amit már nagyon jól tudunk, s már hetek óta erre a napra készülünk.
-Mi lesz, ha elrontom? – kérdeztem Kingát.
-Ugyan már Anna, nem lesz semmi gond, hisz már annyiszor elpróbáltuk. Nem értem, hogy miért félsz ennyire.
-Igaz. Nem lesz semmi baj! Tudni fogom! – hitetgettem magamat. „Menni fog, nem rontom el, hiszen tudom!”
-Hé Anna nyugi menni fog. – mondta egy fiú a hátam mögül.
Fogalmam sincs, hogy ki volt az. A színpadon álltunk és csak egy halovány fény világította meg az arcunkat. A függöny behúzva. Kinga és én egymással szemben álltunk, s készültünk az előadásra, annak az egy számnak az előadására, amit már annyira tudunk. Nem volt dobosunk csak egy énekesünk Orsi, a mikrofon előtt állt egy gitárral a kezében, Kingánál egy elektronikus nálam, pedig egy basszusgitár.
A függönyök hirtelen eltűntek előlünk, de a homály ugyanúgy megmaradt. Orsi közelebb lépett a mikrofonhoz, megigazította és bemondta a nevünket:
-Sziasztok! Mi vagyunk a ..… és a „Metallica: Enter Sandman” című számát fogjuk előadni.
Egy kicsit hátrébb lépett, s lehunyta a szemét, én is vettem egy mély lélegzetet, s amikor kiengedtem, Kinga megszólaltatta, az első hangokat. A tér vizhangoztatta a hangokat, nagyon szép volt.
Megnyugtató.
Majd elérkezett az én időm is, s ezúttal már ketten játszottunk a hangokkal. S végül elérkezett Orsi ideje, ismét közelebb lépett a mikrofon-hoz és énekelni kezdett, csak úgy haladtunk előre. A szólóban Orsi át-vette Kinga eddigi részeit, s ezen túl ő játszotta le a hangokat egymás után, Kinga pedig belekezdett a szólóba.
Az utolsó hangokat is lepengették a lányok, én pedig elhalkítottam a számot.
Amikor az utolsó hangok is elhaltak, a közönség tombolni kezdett. Mi pedig mosolyogva meghajoltunk s lementünk a színpadról. Elképesztően jó volt végre játszani.
-Látod Anna én megmondtam, hogy menni fog.
-Igen! És elképesztő volt. – mosolyogtam.
-Igen. Látod, Nem kell félni. Hisz megtudtad csinálni…- mondta a mögöttem álló srác…




február huszonnyolcadika, éjjel
 
Az idén is megrendezésre került a Gála. Aminek nagyon örülünk, így legalább itt helyben fel tudunk lépni. A színpadon állunk és az „Enter Sandman”- t adjuk elő. Sikerült szereznünk egy dobost is, legalább is úgy néz ki. Egy srácot, bár még életemben nem láttam. Kíváncsi vagyok, hogy ki is lehet ő.
A színpadon két mikrofon áll, egy előttem és egy Kinga előtt. Anna előtt egy sincs, csak a kezében egy basszusgitár. Kingánál pedig egy elektromos gitár. Én pedig csak éneklem, hogy:
„Sleep with one eye open, Grippin' your pillow tight”.
S ekkor hirtelen a színpad mögül, valaki bead nekem egy elektromos gitárt. A következő pár sor után pedig szólózni kezdünk, Kinga és én. Elképesztő érzés volt, belemerültem a zenékben s a hangok szárnyán lebegtem a színpad felett.
A szóló után suttogásra vettük, s Kingával énekeltük az elkövetkező néhány sort.
„Now I lay me down to sleep”
Pont úgy, mint az eredeti számban. Amikor a női ének következett Kinga énekelt, amikor pedig a férfihang én.
A szám végén a közönség sikításban tört ki, éljenzett minket. Mi pedig nagyon boldogok voltunk, szinte repdestünk a boldogságtól. Mint amikor tele van az ember energiával, az adrenalinja az egeket veri és alig bír magával!
Meghajoltunk és hátravonultunk a színpad mögé, azaz inkább mellé, ahol a szüleink várt minket, és nagyon büszkék voltak rénk. Kinga apukája sírt is örömébe, úgy ölelte meg Kingát. Az előcsarnokba érve az osztálytársainkba, barátainkba, ismerőseinkbe bukkantunk, akik szintén megdicsértek minket. Mindenki gratulált nekünk…


 
 

2014. február 12., szerda

Novella

Romantikus találka

Drága Elizabeth!

Öt éve már, hogy nem láttalak, öt éve már, hogy nem hallottalak, és öt éve már, hogy beléd szerettem. Pontosan öt évvel ezelőtt találkoztunk először. Tisztán emlékszem annak a napnak minden pillanatára, s ebben a levélben mindent le akarok írni neked, az én szemszögemből.
Azon a tavaszi napon nagyon hideg volt, hol esett az eső, hol nem, fújt a szél… De ezt te is tudod, amolyan depressziós volt az idő, pont kedvező, hogy meglátogassam a mama sírját. Lassan sétáltam végig a fagyos úton és szomorúan fel-felidéztem egy-egy emléket a mamáról. Nagyon szerettem őt, rengeteg időt töltöttem vele. Mondhatom, hogy ő nevelt fel, ugyanis anyuék mindig dolgoztak. Amikor meghalt még csak tízéves voltam és… Letértem egy kitaposott ösvényre, ami a sírhoz vezetett, végigmentem a sírok között. Az utolsónál álltam meg, ami mellett egy kis rózsabokor pihent. Lesepertem a követ, majd letérdeltem nagymama nyughelye elé, elmondtam egy imát, majd gyújtottam neki egy gyertyát, amit egy mécsesbe helyeztem, remélve, hogy a szél nem fújja el. Amikor ezzel megvoltam, felálltam, s arra jutottam, hogy ideje lesz indulni, ha nem akarom, hogy elkéssek a munkahelyemről. Nem lenne jó kezdés. Haladtam a sírok között, egyre közelebb kerülve a vaskapuhoz. És amikor az esőcseppek elkezdték áztatni az arcomat, megálltam és felnéztem a szomorú égboltra. Éppen sírt, pontosan, úgy ahogyan te is a mellettem levő sírhant előtt.
Abban a pillanatban, ahogyan rád pillantottam, az eső még jobban eleredt, már szinte zuhogott, ömlöttek a könnyek a magasból. Valami átvette felettem az irányítást és egyenesen a melléd kerültem, s a feje felé emeltem az esernyőt, amit útközben vettem elő a táskámból. A lélegzetemet is visszatartva figyeltelek téged, hogy észre veszel-e. Tekintetemmel követtem a tiédet, ami a sírfeliratra meredt. „Warm Rosalia & White Tomas”. – Vajon a szülei? Olvastam el a feliratot. Ez megmagyarázná a könnyeket. De az is lehet, hogy a nagyszülei, bár az évszám nem ezt mutatja.
-A szüleim. – szólaltál meg, (azon a selymes hangodon, amit öröm hallani), mintha megérezted volna, hogy min töprengek. – A szüleim azok.
-Sajnálom. – mondtam, miközben elámultam a gyönyörű zöld szemeidtől, amelyek engem vizsgáltak. A barna vállaidra omló hajadtól, fehér bőrödtől... – egyébként Norbert vagyok, örvendek.
-Elizabeth, én is.
-Háát, figyelj, nekem sietnem kell, de az esernyőmet nálad hagyom, mert nem lenne jó, ha megfáznál… vagyis… hát, majd hozd, be valamikor a munkahelyemre. A könyvesboltban dolgozom. Azaz ma kezdek, és nem akarok elkésni… Szóval, szia Elizabeth. – intettem neked, és már futottam is, meg sem várva, hogy válaszolj, mert nagyon zavarban voltam. Hiszen azt sem tudtam, hogy hogyan teremtem melletted. A munkahelyemre aznap épp, hogy beértem. Kaptam is egy kis szidást, hogy bőrig áztam, de nem bántam. Hiszen találkoztam veled! Életem legboldogabb pillanatai voltak, hiszen megismertelek.
Az elmúlt öt évben megfogadtam a tanácsodat és belevetettem magam a versírásba. Sorra „gyártottam”a költeményeket, mígnem el nem érkezett a nap, amikor elmentem egy kiadóhoz, hogy megpróbálkozzam közzétételükkel. Nagy sikert arattak a verseim, aminek nagyon örültem. Amikor belefogtam egy-egy újabb verse, mindig te jártál a fejemben. Te Elizabeth, aki folyamatosan nyaggattál, hogy: Nagyon jók a verseim és hogy miért nem adom ki őket?...
Én megtettem, és ezt csak neked köszönhetem. A mostani kötetemből, íme, egy vers, amit neked írtam, na, nem mintha a többit nem a te számodra született volna:

Öt éve már, hogy nem láttalak,
barna hajzuhatagodat nem tapintottam,
gyönyörű zöld szemedbe nem nézhettem,
selymes arcocskádat a kezembe nem vehettem.
Öt éve már, hogy nem hallottam
tündéri hangodat.

Öt éve már...
Remélem, nemsokára látlak, és elmeséled, hogy mire jutottál, az elmúlt pár évben.

Szeretlek,
Norbert.



2014. 01. 20.

2014. január 27., hétfő

Vers

Sorok, madarak szárnyán

Leülök, s egy lapot magam elé veszek,
fejemet törve figyelek:
Moccan-e valami mögöttem,
jön-e valaki felém?
De hála semmi sem,
s így előre görnyedve írni kezdek.

A szavak csak úgy dőlnek belőlem,
a toll a papíron sebesen perdül körbe.
A sorok sorban, egyenesen állnak,
a rímekkel együtt, párban.

A képzeletemben, madarak szállnak,
fent az égen, fáról, fára,
s csak ülök egy hintán, lábam lóbálva.
S csak figyelem, ahogyan szállnak.

Velük mennék én is, messzire el innen,
fel az égbe, a napsütésbe.
Hol felhő egy sincs közelemben,
minden fényes, napsütéses. 
2014.01.27.

2014. január 7., kedd

Vers

Rég volt már, amikor először rád pillantottam,
rideg, s hideg idő volt. Fagyott.
A szél süvített a fülembe, hideg volt,
s a ruhám is átfagyott.


Búsan ballagtam éppen, a hideg, kihalt úton,
nem siettem sehova, bár hideg volt. S fagyott.
Csak mentem lassan, araszoltam előre
hogy megpillantsam a rózsát, mi a sír mellett várt.


Szomorúan léptem mama sírja elé.
Letérdeltem a sír elé, s rágörnyedtem. Fölé.
Gyertyát vettem elő, s a mécsesbe rejtettem.

ami a széltől megvédte.

Indulóban voltam és rátértem az ösvényre,
mi a kapu felé vezetett.
Haladtam a sírok között lépteimet sietősre véve,
mert az idő is borongósra tévedt.


Az eső pislákolt, mint gyertya, de csak álltál a sír előtt,
s a szél süvített,
de te nem mozdultál meg.
Csak álltál bús tekintettem, a sírt nézted.


A táskámból esernyőt vettem elő, s a fejed fölé emeltem,
nem szóltam egy szót sem, csak álltam melletted.
Féltem, ha szólok eltűnsz mellőlem,
mint kámfor a ködben.


2014. 01. 07.

Vers

Öt éve már, hogy nem láttalak,
barna hajzuhatagodat nem tapintottam,
gyönyörű zöld szemedbe nézhettem,
selymes arcocskádat a kezembe vehettem.
Öt éve már, hogy nem hallottam
csacsogó hangodat.

Öt éve már...
2014. 01. 07.

2014. január 2., csütörtök

Vers

Adj fényt


Adj fényt,
s árnyékot körém.
melegséget a szívembe,
és boldogságot az embereknek.




Keresés ebben a blogban