-Gondoltál már arra, hogy milyen lenne külföldön élni? Távol a szülőktől, távol mindentől? – kérdezte Miki.
-Őszintén? Soha. Nem mintha nem lenne jó. Igenis jó lenne, de akkor is. Mégis, hogy jutnék ki bárhova is, hiszen ismersz még itthon is simán eltévedek nemhogy egy teljesen idegen helyen, ahol még azt sem értik, hogy mit zagyválok.
-Ezt úgy mondod, mintha itt megértenék! – mosolyodott el Miki.
-Haha. Nagyon vicces vagy – gúnyolódtam.
-Mert mond, hogy nincs igazam! – nézett a szemembe komolyságot tettetve.
-De, igazad van!
-Tudom! – mondta és átkarolta a vállamat, s magához húzott.
Így mentünk tovább a pékség felé. Ahol egyébként nyári munkát vállaltunk. Nagyon jó hely, nem kell mást csinálni, mint: kis, apró zsömléket vagy kifliket sütnünk.És csak egyetlenegy szabály van: „Időre gyertek!”
Szóval így ballagtunk a pékségbe.
Reggel fél hat van. Az idő kellemes.
Igazi nyári idő. De nem meleg, sem hideg.
Kellemes, mint ahogyan már megemlítettem.
A pékségben a főnök szívélyesen fogadott, és küldött dolgozni. Felakasztottam a válltáskámat a fogasra, ami az egyik sarokba volt állítva. A pékség egy nagyon nyugodt helyen van. Azaz nem bent a városban, ahol csak úgy nyüzsögnek a kocsik, hanem kint a városszélen. Mindketten felvettünk egy-egy fehér kötényt, majd hátramentünk a konyhába. Miki begyújtotta a kemencét, én pedig begyúrtam a tésztát.
-Nahát! – lépett be a pék. – látom már egészen belejöttetek. – mondta mosolyogva. Majd rám nézett. – ha akarod, akkor ma készítheted te a pékárut. Hiszen már nagyon belejöttél, tegnap is nagy segítség voltál. – ajánlotta fel, ami nagyon nagy szó, hiszen mi az már, hogy egy pék megengedi egy újoncnak, hogy ő csinálja a pékárut. Nagyon fellelkesedtem, ami következtében egy hatalmas mosoly terült szét az arcomon.
-Örömmel elvállalom! – mosolyogtam.
A pék bólintott majd visszament a pulthoz.
-Grat! – fordult felém Miki. – Ez nagy szó ugye tudod?
-Igen tudom.
-Egyébként van valami programod délutánra? – kérdezte miközben megpiszkálta a tüzet.
-Nem nincs. Miért? Mit terveztél?
-Arra gondoltam beugorhatnánk a könyvesboltba. Van valami, amit meg szeretnék nézni.
-Oké.
-Utána pedig kimehetünk oda. – mondta, s sunyin elmosolyodott, majd visszafordult a tűzhöz.
-Remek!
Oda.
Az oda egy hely ahova már kiskorunk óta kijárunk beszélgetni. A város másik végiben, van egy híd. Ahol nem olyan sűrűn, de vonat szokott közlekedni. Mi pedig a híd szélén szoktunk ülni és beszélgetni.
-Rendben jöhetnek a zsömlék! - szolt hátra Miki, aki a parazsat igazgatta el.Felemeltem párat, és rátettem a lapátra, ő pedig betette a kemencébe.
Délelőtt háromnegyed tíz van.
Vége a munkaidőnknek. tudom, hogy ez most irtó rövidnek tűnik, de... végül is az. De ez így van rendjén hiszen, kisütöttük a mai adag pékárut. Szóval mehetünk haza. Vagyis előbb a könyvtárba, majd ki:
Oda.
-És mi az, ami érdekel?
-Hogy-hogy mi az?
-Mármint miért kell elmennünk a könyvesboltba?
-A héten megjelent egy pszichologikus könyv.
-Bagdy Emőke? – kérdeztem.
-Igen.
Ha még nem említettem volna Miki nagy Pszichológiarajongó. Amit ugyan nagyon nehezen tudok megérteni, de ez van.
Ő sem nagyon érti, hogy mi abban a jó, hogy órákon át egy földel teli cserépben nyúlkálok. Igen ez a kertészkedés lenne. Én ezért vagyok oda.
-Hahó! Évi te vagy az? – szólalt meg mögöttem egy hang.
Mire megfordultam két lányt pillantottam meg, egy magas, s hosszú hajút és egy ugyancsak magas, viszont fülig érő fiúsra vágatott hajú, szemüveges lányt. A hosszú hajú, Viki mindig mosolyog, és állandóan szoknyában járkál, legyen tél vagy nyár. A mellette álló csendesebb, szemüveges lány Hanna. Ő inkább elbújik a másik mögött és onnan figyeli a külvilágot. Általában, na, jó mindig feketében járkál. Pont, mint most is hosszú fekete farmer van rajta és egy ugyancsak fekete hosszú ujjú felső. Mert, hogy nézne, ki ha lebarnulna nyáron. Nem az ki van zárva, jó neki, úgy ahogyan van: fehéren!
Pont, mint egy Gót.
-Sziasztok. – mosolyogtam rájuk.
-Mondd ő itt csak nem a barátod? Akiről annyit meséltél! – kérdezte Viki közelebb hajolva hozzám.
-Miii?
-Ugyan ne tagad le, tudjuk mi!
-Jaj, hagyd már békén Viki! Tudod, hogy csak barátok. – szólalt meg Hanna.
Szép volt!
Legalább valaki megértette, hogy mit magyarázok már több éven keresztül.
-Miről van szó? – szállt be a beszélgetésbe Miki.
-Szia, ugye te vagy Miki? – kérdezte Viki, de nem várta meg a válaszát. – Én Viki vagyok, ő pedig itt mellettem, Hanna. Évi osztálytársai vagyunk. Már nagyon sokat hallottunk rólad.Te Évi barátja vagy ugye?
-Igen! – vágta rá Miki reflexből.
Mii? Na ne, most végem!
-Na látod, én megmondtam! – vágott Hanna vállára.
-Nos nekünk mennünk kell. Örültem Miki! Remélem, jöttök 20-án! Kint leszünk a hídnál!
-Persze, ott leszünk. – szóltam utánuk. Majd ráförmedtem Mikire.
-Te teljesen megőrültél? - kérdeztem dühödten.
-Most meg mi a baj? – kérdezte nyugodt hangon.
-Van fogalmad, hogy mi mondtál nekik?
-Hogy a barátod vagyok? Mert amúgy nem?
-De ők nem úgy értették!
-Hogy mi? … Hupsz. – igen,igen pont ezt a ledöbbent arcot akartam látni. Amit pár perce én is vágtam. – De amúgy nem értem, hogy mi olyan nagy baj van ezzel? Hisz úgy is mindig együtt vagyunk, meg amúgy is kinek tűnne fel, hogy nem igaz?
-Most még lehet, hogy nem tűnik fel, de ott lesz a holnapi ünnepség majd, ott… Ááá, már előre félek.
-Miért nem tűntek olyan szörnyűnek!
-Ezt csak azért mondod, mert még nem ismered őket, vagy legalább is Vikit. Ő olyan, hogy mivel ő már egy ideje bebeszélte magának, hogy járunk, most minket fog figyelni, hogy mit csinálunk, és ha esetleg rájön, hogy nincs semmi köztünk, akkor meg én leszek a hibás, mert miért mondtam ÉN neki azt, hogy járunk…
-Te aztán kiborultál… - mondta komolyan, de láttam a mosolyt, amit ott bujkált az ajkai között.
-Ne csodálkozz!!
Augusztus 20.
Az idő csendes.
Az ég csillagokkal teli.
Mikivel fent ülünk a hídon, a mi helyünkön.
A többiek lent a völgyben: táncolnak, csoportokba verődve beszélgetnek, nevetgélnek. Az egyik csapat pedig lesben áll, s mindet figyel. Hátha vétünk egy kis hibát, és lebukunk. Eddig még sikerült megóvnunk a titkunkat, de még bármi megtörténhet.
Igazam volt, meg is történt valami, amit egyáltalán nem akartam!
Amikor felröppent az első tűzijáték, a többiek elemelték a tekintetüket rólunk és végre fellélegezhettem.
Legalább van egy kis nyugtunk.
Nem volt.
Nekem nem.
Miki felém fordult, és… egyszerűen megcsókolt.
Nem tudtam, hogy mit csináljak, hiszen mi barátok vagyunk nem? Csak barátok! De valamiért mégis jó érzés volt. A mellkasom megtelt meleg érzéssel és az arcom is kipirult. De ugyanakkor dühbe is gurultam.
Miután eltávolodott tőlem én felálltam a helyemről és szó nélkül elfutottam. Ugyan Miki utánam futott és megkérdezte, hogy mi a bajom, de nem mondtam semmit. Hatalmas gombóc nőtt a torkomban, nem bírtam megszólalni.
Amikor hazaértem, felrohantam a szobámba és magamra zártam az ajtót. És csak bámultam magam elé.
Heteken át nem tudtam a szemébe nézni. Nem válaszoltam egy üzentére sem, dolgozni sem mentem be. Beteget jelentettem!
De aztán az egyik éjjel, amikor kint ültem a kertünkben, rám talált.
Azzal kezdte, hogy van két híre. Azt nem mondta, meg, hogy, jó vagy rossz. hisz ki hogyan nézte.
Az első ez volt: Szeretlek! A másik pedig az volt, hogy felvették egy külföldi egyetembe és egy hét múlva indul vonattal, és nem akar így elválni tőlem, hogy nem szólok hozzá. Szeretné, ha ez a hét úgy telne el, hogy ismét beszélgetünk, és jókat szórakozunk. Mint az előtt. És, hogy a pékségben már nagyon hiányolnak.
Csütörtök.
Hajnal fél hét van.
Az idő kellemes. Mármint kint, itt bent a konyhában meg lehet gyulladni.
A héten már jártam dolgozni, de Mikihez még mindig nem szóltam, egyszerűen nem voltam rá képes. De mindenhova követtem, mert megértettem, hogy már csak pár napunk van, utána elutazik. Voltunk vásárolni, megvettünk mindent, ami majd szükséges lesz neki az egyetemen, kiderült, hogy pszichológus akar lenni. Eddig erre még sohasem gondoltam, azt hittem, hogy ez csak egy hobbi a számára. Mint nekem a kertészkedés. Már nincs olyan sok napunk, így mindent bejártunk, rengetegszer oda is felmentünk, bár mindig, csak ő beszélt.
Azt mondta, hogy szombaton indul a vonata.
Szombat.
Hajnal három óra.
Az idő fagyos, és borongós.
Eső készülődik.
Egy SMS ébresztett fel. Miki volt az, azt írja, 20 perc múlva indul a vonata.
Kipattantam az ágyból és belebújtam egy farmerba meg egy pulóverbe. Lenyargaltam a lépcsőn és kirohantam az utcára. Csak futottam és futottam egyenesen a híd felé. Már remegett a lábam, amikor ráfordultam a völgyet elválasztó utolsó utcára. Szörnyen megijedtem, hogy ha nem érek a vasútállomáshoz időbe, akkor nem tudok elköszönni tőle, és talán csak évek után fogom újra látni.
Kiértem a völgybe, és megpillantottam a vonatot.
Miki az utolsó ablakból hajolt kifele és engem figyelt.
A torkomból eltűnt a gombóc, s kiszakadtak belőlem a szavak.
-Szeretlek! Miki szeretlek! – kiabáltam, olyan hangosan amennyire csak tudtam - Szeretlek!
Szeretem, én szeretem Mikit, sokáig tartott, de végül rájöttem. És nem akarom elveszíteni őt. Szörnyen érzem magamat, hogy az elmúlt hetekben egy mukkot sem szóltam hozzá.
-Szeretlek… - zokogtam. – nagyon! – mondtam, immár, suttogva.
Leroskadtam a földre, és csak egyre inkább zokogtam.
Mert a vonat már messze járt.
Nyár volt.
Az eső esett.
Akárcsak a könnyeim, áztatták a földet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése