2013. december 24., kedd

Karácsony napján


Minden évben, amikor eljön december 25.-e, a szüleim eljönnek hozzám, hogy meglátogassanak. Az én sírom van a temető legszebb helyén, legalábbis szerintem. Egy elképesztően öreg szomorúfűz alá temettek el. Körülbelül négy éve. Tizenöt éves koromban. S még ma is emlékszem arra az időszakra, amikor eljött a vég. Az én végem.
Mielőtt megtörtént a balesetem, egyszerűen éltem az életemet. Olyan voltam, mint a legtöbb korombeli kamasz. Akik suliba járnak, s tanulnak, hogy le tudjanak érettségizni. Azzal a szándékkal, hogy egy jó főiskolába vagy egyetemre bejussanak. Magyarul én is tanultam, mint a többiek.
Amíg egy napot, elképesztő dolog nem történt velem, esküszöm valami elkezdett követni. Először még úgy gondoltam, hogy biztosan csak képzelődöm, nincs ott semmi, csak beképzelem! De egy hét elteltével már nem bírtam tovább. Azt, hogy nap, mint nap a nyomomban járt, nem hagyott csak olykor egy-két órát nyugton. Hogy miket csinált? Akármerre mentem követett, tudom mivel: ha elmentem egy könyvespolc mellet, akkor leesett egy könyv a földre; bárhova mentem ott volt mögöttem, éreztem, sőt hallottam is mögöttem recsegni a padlót; éjszakánként pedig a kaparászást az ajtómon. S ebbe én csaknem beleőrültem. Egy hétig bírtam. S még egy hétig éltem az eredeti, emberi létben.
De, csak azért mert nem tudtam, nem fogtam azt, hogy már rég eltűntem ebből a létből. Egy hétig ugyanúgy, felkeltem reggel, s elmentem az iskolába, figyeltem az órákon, mint az előtt. Bár, észre kellet volna vennem, mert: először is anyukám, akivel éltem, szinte egész nap sírt. S nem figyelt rám, amikor szóltam neki, sosem figyelt oda rám; a suliban mindig elhangzott a nevem a hiányzók között, hiába mondtam, hogy „de hát én itt vagyok”; de a legérdekesebb egy kutya volt, aki pont olyan volt kint az én Vacakom. És mindenhova követett engem (minden bizonnyal ő volt az aki az őrületbe kergetett). De végül csak akkor jöttem rá, hogy meghaltam, amikor anyuval elmentem a saját temetésemre. Amikor megláttam magamat, azaz csak a testemet… hát lesokkoltam. Meghűlt bennem a vér, még, ha már nem is volt bennem. Csak álltam a koporsóm előtt és csak néztem azokat, akik eljöttek. Az egész osztályom ott volt, a rokonaim, anyu és még apu is eljött, és csak sírtak. Azt a napot sosem fogom elfelejteni, a napot december 25.-t.
Anyu ma is eljött. Egy hosszú szövetkabátot viselt, amit én annyira szerettem. S én csak ültem a sörkövem szélén, s vártam anyut, aki lehajtott fejjel közeledik hozzám, egy csokor fehér Íriszt hozott, mint minden évben. Íriszt, ami virágnyelven annyit tesz, mint remény. Letérdelt elém, s meggyújtott egy fehér mécsest.
-Boldog Karácsonyt, Peti. Hiányzol. – mondta anyu könnyes szemmel.
-Te is hiányzol anya. – mondtam halkan, s rátettem a kezemet a vállára, s mélyen a szemébe néztem. Még, ha tudtam, is, nem tudja, hogy itt vagyok.

2013. december 17., kedd

Vers

Keresgélve kerestem

Egy gyönyörködtető faluban, éltem életemet,
egy szárnyalásra sarkaló erdő mellett.
Kicsinyke házikóban,
bent a faluban.

Az erdőt gyakran jártam,
egy farkasra várva.
Hátha láthatom, hátha jön elém,
de nem jött. Hiába vártam. Nem jött elém.

Hiába jártam bőszen, nap, mint nap az erdőt.
hiába kerestem, nap, mint nap őt.
Az erdőben, éj s nappal,
az erdőben, rég s ma.

Megunva a keresgélést,
a faluba mentem eleségért.
Egy fa tövibe ülve, majszoltam
a zsákmányt, mit hoztam.

Társaságom is akadt, lassan
egy vad, mi mellettem hasalt.
Oldalát combomhoz nyomva,
heverészett, s velem maradt.

Szőre szürke, mint a hamu
Hosszú, nyurga lábú.
Érzem illatát,
erdő, föld s vadság.

Bundája puha, s melegnek tűnik,
véres, vöröslik.
Orra hosszú, s farkas szerű.
Szeme kerek, ember szemű.

Szeme kék, mint az ég,
gyönyörködtett, mint egy kép.
Mint amit éjjel az ablakomból láttam,
bámulva, számat nagyra tátva.

Emlékszem, döbbenek le,
ő az akit mindig kerestem.
Szeme kék, mint az ég.
Szőrre szürke, mint a szén.

A farkast, kit keservesen,
éjjel, s nappal keresgettem.
S most mellettem heverész,
nyugodtan, mintha itt sem lennék.
2013. 12. 17.

2013. december 16., hétfő

Vers

Az idő fagyos,
egy farkas rám vicsorog.
A világ forog.

2013. 11. 09.

Vers

Varjúk

Szaladok ki a kert végibe,
s felpattanok egy fa törzsire.
Felállok, s fülem hegyezve, figyelek.
Károgást hallok, s feléjük nézek.

Fekete pontokat pillantok meg,
az égen messze.
A károgások erősödtek,
s a pontok is nagyobbak lettek.

Közelebb, s közelebb jöttek,
Varjúk voltak, s közeledtek.
Egy raj fent az égen,
károgtak, s közeledtek.

Hol fent, s hol lent
szállnak, alacsonyan felém.
Fent az égen, Nyugat felé,
a hideg szélben, elfele.
2013. 12. 16.

Vers


Hideg van, de én
Futok rohanok feléd,
de nem érlek el.
2013. 12. 16.

Vers

Itt van már

Még nem is oly rég,
a Nap sütött az égen,
ragyogott reánk.

Falevelek, lent
a földön egy vödörben.
Gyűlöltem, néztem.

Csak egyre kértem
jöjj el végre fagy, hideg.
Had menjek véled.

Hallotta szavam,
s hideg széllel hozta,
bár visszakozva.

Jött a hideg már,
s nem hallgatva Őrá.
Megfagytak a fák.

Az utca csúszik,
hidd el nem is oly kicsit.
S ez boldogít.

Megnyugodtam én,
mert most végre itt a tél.
Ami marad még.
2013. 12. 09.


2013. december 5., csütörtök

Vörösbegy

A táj hóval födve
kopár minden.
A drót csak lóg a kerítéseken,
mint megnyúlt karú emberek.

A kert végibe se látok el,
minden fehér.
Szinte vakít annyira tündököl,
a hó mi este a Hold fényében fürdött.

A diófa ágairól jégcsapok csüngenek,
jaj akit eltalál egy.
Az egyik ágon egy kis vörösbegy ücsörög,
egyedül eme hideg időben.

Sokáig csak ül,
mintha várna valakit.
Egyedül egy faág töviben,
s csak várja őt, hogy jöjjön.

A tavaszt, mi boldogságot ígér,
akárhányszor csak jön, azt ígért.
De ma még tél van,
s a madárka is csak üldögél.

2013. december 3., kedd

Help!

Sziasztok!
Szeretnék egyhatalmas kérést kérni azoktól, akik olvassák ezt a pár sort.
Most éppen egy "Gyűjteményen" dolgozok, s ehhez kapcsolódóan szeretném a segítségeteket kérni.
Arról lenne szó, hogy rengeteg álmot kell összegyűjtenem.
Szóval, ha van valakinek, olyan álma amit szívesen megosztana velem, akkor mindenképpen írjon nekem.
Erre a e-mail címre:  annna97@citromail.hu
Előre köszönök, mindent!

2013. december 2., hétfő

Várok rád


Itt ülök, s megy
a Hold föl az égre, mert
ma éjjel fent lesz.

Itt ülök, s megy
a Nap le a mélybe. Le
a Föld mélyébe.

Itt ülök, s megy
el innen, fel a hegyre.
Hogy vége legyen.

Amíg itt ülök,
fönt egybedűl egy felhőn.
S várok Őrá.

2013. november 26., kedd

Vers

Boszorkány

Vihar törekszik felfelé,
csak, mert ő jön lefelé.
Az ég egyre sötétebb,
mert ő jön, bosszút forralva ide.

A haja hosszú, s barna,
szeme fekete, mint az ég körülötte.
Mégis, mintha sárgán égne,
hisz villámokat szór le a földre.

A csendet megtörve,
mennydörgés rázza meg a földet.
Mert ő volt az aki a földet,
a hangjával megtörte.

Minden elveszett ma,
félek, senki nem segíthet már.
Csak én élek. Lásd.
S a Boszorkány, csak várva vár.

2013. november 19., kedd

Vers

Tán tán valaha beszéltek e nékem eme emberek anyjáról,
tán tán öreganyjáról?


A nap se süt már eme rengetegben,
Jön érzem , itt e az eszelős vad ki éhen, 

S szomjan él míg mi vígan hebzselünk.
Te ott voltál e verdeső fenevaddal, velük?
Bár nem tudhatom mi történt véle,
A szörnyen üvöltő emberekkel.
Tán tán ők is oda vesztek, eme sötét, sűrű rengetegbe?

Tán. Tán nem.

A város e esetről mit se tudván,
táncol, habzsol e remek étkeket.
S mit sem tudván elveszett értékeket.
Kik erdő mélyéről, ki többet tán nem is jöhetnek.

Az ama nap éjjelén, az emberek anyja. Tán tán öreganyja,
ki gyakran mesél e történeteket.
Mindig mesélte eme régi történetet,
melyektől az emberek rettegnek,
S éjjel, a takarók alá menekülve

vészelik át e rejtelmes éjjelt.

A fenevad ki a történet elején,
éhtől haldokolva, félve a vég eljövetelétől.
Megfosztott apáink közül egyet eme szent helyen.
az élettől, melyet ők oly nagyra becsültek.


A fene vinné el. Mondogatta,

emberek anyja. Tán tán öreganyja:
Mindig ez lenne eme éjjel?.
Csak fogyunk új esztendőről esztendőre,
hát mi lesz vélünk? Tán, tán semmi,
de eme fenevadnak se lesz nyugodt az élete,
ebben legyetek vélem biztosak. Velem. Itt, Helyiben.


A nap lenyugodni kíván a rettegett erdők fái mögé bújni,
anyák, öreganyjától el messze.
Mert jő az öreg innét nem oly messze,
lándzsával, íjjal, tán tán szerszámíjjal.
Nektek vérengző fenék vadjai,
most végetek, nem érintek meg ama reggelt.


Mi jő. Tán tán lassan bár. De jő. Mondta, ama öregasszony.
S férfiak felé kerekedett, 

- kit meg állattani senki nem merte ama alkonyon -
lény ki végzet a vele tán egy szinten álló farkasokkal vala.

2013. november 17., vasárnap

Vers

Szél

Csak tombolsz nem figyelve másra,
Csak játszol minduntalan.
Amíg csak lehet
élet halál között.
Törékeny lelkekkel,
mik erről mit sem tudván
csak magányban élik a kínzó életet.

De mond!
meddig fogod még kínozni őket?
Meddig? mikor fogod végre megunni,
ezt a véget nem érő háborút.

Hisz ő
még mindig reménykedve várja,
hogy meghalld a szavát.
És véget vess mindennek

vers

Egy felleg és én

Mindenki csak azt mondja,
„Légy vidám”
Arra nem gondolván,
hogy mit érezhetek legbelül,

Nem gondolva arra, hogy
esetleg bánt valami,
vagy csak egyedül szeretek lenni.
Csendben elrejtőzve előlük.

S így élni az életemet!

Vers

Zűrzavar

Hol vagyok, nem tudom.
Ébren vagyok, vagy álmodok?
Szólnak hozzám, vagy csak képzelem?
Ezt már nem értem.

A lelkemben, mintha
Háború dúlna.
Harcolnak az emlékeim,
A rég holt, emlékeim.

Majd egyszer csak magamba zuhanok,
És kesergő kínok, között meghalok.


Vers

Ő mindig itt van

Kiskorom óta
furcsa és különc módra,
csak vártam őt.

Egy idő után,
amikor én rájöttem,
Tudtam, itt van ő.

Egy nap éjszaka,
csak nyomtam az ágyamat.
Ő ott volt velem.

A levegőben,
egy szikraként velem,
a sötétben ő.

Ő, aki nem fél,
se tőlem, se senkitől.
Mindig ott volt ő.

Bár sosem láttam,
tudtam, ő az, ott van.
Ha kell itt van ő.

Ő mindig itt van,
a szívem legmélyében.
Mindig velem van.

Akár egy barát,
ki mindig meleted áll.
Ameddig csak kell.

Ha kell örökké,
velem van ő a szellem.
Most is velem van ő.

(Ez most nem lett a legjobb,
de ha már a magyar füzetem bánja.
Hátha megérte a fáradságos pár perc,
és felraktam, hátha megéri.)

2013. november 13., szerda

Vers

Nyakamban a gitárral

A szobámban ülve, elő-elő veszem,
és könnyedén az ölembe teszem.
A pöttyit* elrejtem jó mélyre,
felkészülök, levegőt veszek, s elkezdem.

Az akkordok sorba gördülnek,
csak rájuk gondolok és már pendülnek.
Újra levegőt veszek és végre-végre nekikezdek,
nyugodt hangon a dalt, énekelni kezdem.

A hangok szárnyra kapnak,
s engem is magukkal ragadnak.
A levegőben repülök, fent, messze,
minden fényben, ragyogó fényességben.

Fent az égben, nyakamban a gitárral,
csak játszom a dalt, vígan, magamban.
Levegőt veszek és újra nekikezdek,
s vidáman énekelni kezdem.


* pöttyi: pengető



2013. november 12., kedd

Vers

Rémálom: Tanulás

Könyvek, könyvek hátán,
számat tátom azok látván.
Megszédülve esek el,
s a hideg padlóra érkezem

Az egyik könyv kinyílik,
s elém leesik.
A sorok kört alkotnak sorban,
S rám néz a képe, a nagyságos Lordnak.

A szemei meredten bámulnak,
dühödt tekintettel várnak, várakoznak.
A könyvet a földről felkaptam,
s a lélegzetem ijedtemben elakadt.

2013. november 11., hétfő

Haiku

A szél fúj, süvít

Egy madár száll kint,
Sárga, vörös, barna hidd.
A szél szól, hogy vidd.

A tetőről le,
leesett, le a földre.
Levelek a vödörben.

A szél fú, süvít,
Mint kísértet, mi őrjít.
Hallom, hogy szólít.

2013. november 9., szombat

Haiku

Várom


Világos, sárga,
fénylő, vöröses mályva.
A telet vártam.



Fénylik az égen,
de nem világos kéken,
mint nem oly régen.



Vörös fény, szűrődik.
Mint hegyből a láva, ömlik.
Így az őszt, ölik.



Szól, meleg rímmel,
Fehér ponyvát hoz, teker.
Hogy eltemessem.



Minden nap, s éj
Minden nap nézem, ahogy ég,
S eltűnt a fény.

2013. október 28., hétfő

Haiku

(japán vers)

1. A rét közepén,
Ezernyi virág között.
Egyedül, veled.

2.Szeretlek téged,
bármit megtennék érted.
Meghalok véled!

3.Csak veled, csak most
a rét közepén éjjel.
A hold alatt vérben

2013. október 10., csütörtök

Sziasztok!

Tudom, hogy kb. egy hónapja tettem fel utoljába az utolsó fejezetemet, ezért gondoltam amíg megírom kövi fejezetem végét (elég hosszú lesz), addig kedveskedek nektek egy kis.... Novellával. :D
Ami tőlem elég furcsa még magamnak is, mert még életemben nem írtam novellát. Hacsak a sulis fogalmazásokat, esszéket nem vesszük annak, mert, ha úgy vesszük azok is a fantáziám szülöttei. :D


Zöld szemek


Emlékszem, hogy a nagyapa rengetegszer mesélte már a történetet, de én sohasem hittem neki. Mindig azt hittem, hogy csak ő találta ki és nincs semmi valóságalapja. De ma már tudom, hogy nagyon is valóságos volt. Pedig nagyon hihetetlennek tűnt, még úgy is, hogy egy eldugott faluban élünk, amiről minden bizonnyal csak a körülöttünk levő faluk tudnak. Vagy nekik is csak legendának számítunk. A történet, amit a nagyapa mesélt nekem mindig a falut segítő fehér farkasról és a falut fogságban tartó fekete farkasról szólt.
"Már egészen régen történt, ha jól emlékszem akkor amikor az apám még kisfiú volt és 1729-t írtak. Amikor gyerek voltam, nekem is nagyon sokszor mesélte apa ezt a történetet, amikor a fehér farkas felbukkanása űzte el a sötétséget. De akkor kezdjük a legelején, a történet leges legelejét, hogy hogy lett egy egyszerű farkasból vérengző fenevad.
Akkor történt ez az egész amikor az erdőből egy farkas folyamatosan, betört a faluba és fosztogatni kezdte a tartalékainkat amit a télre gyűjtögettünk és tartogattunk. Amikor már ez hónapok óta tartott és a falusiak megunták, vadászatot indították és levadászták a farkast. A fejét, pedig egy régi szokásnak híven kitűzték egy karóra az erdő szélére, hogy ezzel is távol tartsák a vadállatokat.  Amolyan elriasztást szolgált. Ez használt is, de csak egy-két hónapig, ugyanis utána következett be a tragédia. Amikor az egyik este egy hatalmas fekete farkas démona jelent meg az erdőben. A bundája olyan sötét volt, mint az éj azon a napon amikor levadászták a faluban garázdálkodó farkast. A szeme, pedig olyan sárga, mint az aznapra virradó hajnal sugarai. 
A farkas egyeneses a falunak vette az irányt, rengetegen belehaltak a támadásban és minden egyes éjszaka után csak rosszabb volt a helyzet. Amikor már, biztosra vették apáék, hogy mindennek vége, a semmiből felbukkant egy apámmal egyidős fiú. Azt mondta a hala vaj szőke volt és göndör, a szeme, pedig mint a borostyán levele. A fiú egyenesen a farkas démonához futott és, ha hiszed, ha nem egy gyönyörű fehér farkassá változott, zöld szemekkel.
Legyőzte a fekete farkast és elűzte a sötétséget a falu felől. A démonná változott farkast pedig bezárta egy sziklába a falu közepén és azt mondta a megmaradt falusiaknak, hogy: -Most elmegyek és, amíg ez a szikla épp addig nem is  jövök vissza, de ha mégis visszatérek, akkor a fekete démon hamarosan visszajön, ami nagy katasztrófához fog vezetni. Ezért kérlek titeket ne bántsátok a farkasok klánját. 
Ezt mondta és utána farkas képében eltűnt. Többet nem is látták."
Ennek a történetnek a mai napig egy szavát sem hittem el, mert túlságosan is gyerekes történetnek tartottam, mivel nem voltam elfogadni, hogy egy ember át tudjon változni egy farkassá, méghozzá fehérré, amik csak a legendákban és a mesékben találhatóak meg. De amikor ma, éppen a szikla mellet mentem el, megpillantottam őt. A fiút a történetből amit a nagyapám mesélt és egyből tudtam, hogy ő az. Amikor a zöld szemek belemélyedtek az enyémbe.

Hát nem tudom, hogy milyen lett, de ez így sikerült remélem tetszett. :D

2013. június 6., csütörtök

Haikuk

(Japán vers)


Végem

Sötét éjszakán,
Nyakamból szivárgó vér.
félek, néz engem.




Nyíló rózsa

Vérbe borított
majd szirmokká változott,
a rózsa volt az.

2013. május 23., csütörtök

Sziasztok!

A barátnőm nem olyan rég mutatta nekem ezt a játékot, gondoltam megmutatom nektek is. Ha van anime fan akkor nekik bizti tetszeni fog:D


http://www.csabitasboljeles.hu/demo.html

2013. május 2., csütörtök

vers

Csak egy test a sötétben...

Míly csendben zuhog
 az eső,
Míly nyugodt az idő.
Míly jól megvagytok
ti ketten.
csak én vagyok egyedül...
sötétbe burkolózva.

Egy zugba a sarokban
egyes egyedül.
Egy erdőben éjszaka,
egy fán kuporogva.
Csak egy üres test,
mely lebeg a szélben.

Semmi érzelem, semmi gondolat
mi éltetne engem!
Csak egy test vagyok a sötétben
mely lebeg a szélben.

:D





Tracklist:
01. Smells Like Teen Spirit - 0:00
02. In Bloom - 4:48
03. Come As You Are - 8:50 
04. Breed - 12:19
05. Lithium - 15:14
06. Polly - 19:19
07. Territorial Pissings - 22:08
08. Drain You - 24:24
09. Lounge Act - 27:56
10. Stay Away - 30:26
11. On A Plain - 33:49
12. Something In The Way - 36:56 
13. Endless, Nameless - 40:32

2013. április 5., péntek

Vers

Vihar utáni csend

Csak fújj, süvít,
Senki szavát nem hallva.
Csak tombol,
Mint egy megveszett vad.

Egy vad, egy őrjöngő vad,
S ha rászólsz nem hallja.
Csak megy és megy előre,
A vesztébe.

De egyszer csak csönd támad
Halált hozó csend

2013. március 17., vasárnap

Vers

Csönd van

Csönd van, legalább is bennem.
Szólongatnak, nem hallom,
egyedül vagyok,senki nem ért meg.
Mi történt velem? Miért vagyok ilyen?


Nem szólok senkihez, ők sem hozzám már.
Senki nem néz rám,
Félnek tőlem,
akárcsak egy elátkozott lénytől.
Kit mindenki utál.

Csönd van,
nem létezek már.

Keresés ebben a blogban