2013. november 26., kedd

Vers

Boszorkány

Vihar törekszik felfelé,
csak, mert ő jön lefelé.
Az ég egyre sötétebb,
mert ő jön, bosszút forralva ide.

A haja hosszú, s barna,
szeme fekete, mint az ég körülötte.
Mégis, mintha sárgán égne,
hisz villámokat szór le a földre.

A csendet megtörve,
mennydörgés rázza meg a földet.
Mert ő volt az aki a földet,
a hangjával megtörte.

Minden elveszett ma,
félek, senki nem segíthet már.
Csak én élek. Lásd.
S a Boszorkány, csak várva vár.

2013. november 19., kedd

Vers

Tán tán valaha beszéltek e nékem eme emberek anyjáról,
tán tán öreganyjáról?


A nap se süt már eme rengetegben,
Jön érzem , itt e az eszelős vad ki éhen, 

S szomjan él míg mi vígan hebzselünk.
Te ott voltál e verdeső fenevaddal, velük?
Bár nem tudhatom mi történt véle,
A szörnyen üvöltő emberekkel.
Tán tán ők is oda vesztek, eme sötét, sűrű rengetegbe?

Tán. Tán nem.

A város e esetről mit se tudván,
táncol, habzsol e remek étkeket.
S mit sem tudván elveszett értékeket.
Kik erdő mélyéről, ki többet tán nem is jöhetnek.

Az ama nap éjjelén, az emberek anyja. Tán tán öreganyja,
ki gyakran mesél e történeteket.
Mindig mesélte eme régi történetet,
melyektől az emberek rettegnek,
S éjjel, a takarók alá menekülve

vészelik át e rejtelmes éjjelt.

A fenevad ki a történet elején,
éhtől haldokolva, félve a vég eljövetelétől.
Megfosztott apáink közül egyet eme szent helyen.
az élettől, melyet ők oly nagyra becsültek.


A fene vinné el. Mondogatta,

emberek anyja. Tán tán öreganyja:
Mindig ez lenne eme éjjel?.
Csak fogyunk új esztendőről esztendőre,
hát mi lesz vélünk? Tán, tán semmi,
de eme fenevadnak se lesz nyugodt az élete,
ebben legyetek vélem biztosak. Velem. Itt, Helyiben.


A nap lenyugodni kíván a rettegett erdők fái mögé bújni,
anyák, öreganyjától el messze.
Mert jő az öreg innét nem oly messze,
lándzsával, íjjal, tán tán szerszámíjjal.
Nektek vérengző fenék vadjai,
most végetek, nem érintek meg ama reggelt.


Mi jő. Tán tán lassan bár. De jő. Mondta, ama öregasszony.
S férfiak felé kerekedett, 

- kit meg állattani senki nem merte ama alkonyon -
lény ki végzet a vele tán egy szinten álló farkasokkal vala.

2013. november 17., vasárnap

Vers

Szél

Csak tombolsz nem figyelve másra,
Csak játszol minduntalan.
Amíg csak lehet
élet halál között.
Törékeny lelkekkel,
mik erről mit sem tudván
csak magányban élik a kínzó életet.

De mond!
meddig fogod még kínozni őket?
Meddig? mikor fogod végre megunni,
ezt a véget nem érő háborút.

Hisz ő
még mindig reménykedve várja,
hogy meghalld a szavát.
És véget vess mindennek

vers

Egy felleg és én

Mindenki csak azt mondja,
„Légy vidám”
Arra nem gondolván,
hogy mit érezhetek legbelül,

Nem gondolva arra, hogy
esetleg bánt valami,
vagy csak egyedül szeretek lenni.
Csendben elrejtőzve előlük.

S így élni az életemet!

Vers

Zűrzavar

Hol vagyok, nem tudom.
Ébren vagyok, vagy álmodok?
Szólnak hozzám, vagy csak képzelem?
Ezt már nem értem.

A lelkemben, mintha
Háború dúlna.
Harcolnak az emlékeim,
A rég holt, emlékeim.

Majd egyszer csak magamba zuhanok,
És kesergő kínok, között meghalok.


Vers

Ő mindig itt van

Kiskorom óta
furcsa és különc módra,
csak vártam őt.

Egy idő után,
amikor én rájöttem,
Tudtam, itt van ő.

Egy nap éjszaka,
csak nyomtam az ágyamat.
Ő ott volt velem.

A levegőben,
egy szikraként velem,
a sötétben ő.

Ő, aki nem fél,
se tőlem, se senkitől.
Mindig ott volt ő.

Bár sosem láttam,
tudtam, ő az, ott van.
Ha kell itt van ő.

Ő mindig itt van,
a szívem legmélyében.
Mindig velem van.

Akár egy barát,
ki mindig meleted áll.
Ameddig csak kell.

Ha kell örökké,
velem van ő a szellem.
Most is velem van ő.

(Ez most nem lett a legjobb,
de ha már a magyar füzetem bánja.
Hátha megérte a fáradságos pár perc,
és felraktam, hátha megéri.)

2013. november 13., szerda

Vers

Nyakamban a gitárral

A szobámban ülve, elő-elő veszem,
és könnyedén az ölembe teszem.
A pöttyit* elrejtem jó mélyre,
felkészülök, levegőt veszek, s elkezdem.

Az akkordok sorba gördülnek,
csak rájuk gondolok és már pendülnek.
Újra levegőt veszek és végre-végre nekikezdek,
nyugodt hangon a dalt, énekelni kezdem.

A hangok szárnyra kapnak,
s engem is magukkal ragadnak.
A levegőben repülök, fent, messze,
minden fényben, ragyogó fényességben.

Fent az égben, nyakamban a gitárral,
csak játszom a dalt, vígan, magamban.
Levegőt veszek és újra nekikezdek,
s vidáman énekelni kezdem.


* pöttyi: pengető



2013. november 12., kedd

Vers

Rémálom: Tanulás

Könyvek, könyvek hátán,
számat tátom azok látván.
Megszédülve esek el,
s a hideg padlóra érkezem

Az egyik könyv kinyílik,
s elém leesik.
A sorok kört alkotnak sorban,
S rám néz a képe, a nagyságos Lordnak.

A szemei meredten bámulnak,
dühödt tekintettel várnak, várakoznak.
A könyvet a földről felkaptam,
s a lélegzetem ijedtemben elakadt.

2013. november 11., hétfő

Haiku

A szél fúj, süvít

Egy madár száll kint,
Sárga, vörös, barna hidd.
A szél szól, hogy vidd.

A tetőről le,
leesett, le a földre.
Levelek a vödörben.

A szél fú, süvít,
Mint kísértet, mi őrjít.
Hallom, hogy szólít.

2013. november 9., szombat

Haiku

Várom


Világos, sárga,
fénylő, vöröses mályva.
A telet vártam.



Fénylik az égen,
de nem világos kéken,
mint nem oly régen.



Vörös fény, szűrődik.
Mint hegyből a láva, ömlik.
Így az őszt, ölik.



Szól, meleg rímmel,
Fehér ponyvát hoz, teker.
Hogy eltemessem.



Minden nap, s éj
Minden nap nézem, ahogy ég,
S eltűnt a fény.

Keresés ebben a blogban