2014. február 12., szerda

Novella

Romantikus találka

Drága Elizabeth!

Öt éve már, hogy nem láttalak, öt éve már, hogy nem hallottalak, és öt éve már, hogy beléd szerettem. Pontosan öt évvel ezelőtt találkoztunk először. Tisztán emlékszem annak a napnak minden pillanatára, s ebben a levélben mindent le akarok írni neked, az én szemszögemből.
Azon a tavaszi napon nagyon hideg volt, hol esett az eső, hol nem, fújt a szél… De ezt te is tudod, amolyan depressziós volt az idő, pont kedvező, hogy meglátogassam a mama sírját. Lassan sétáltam végig a fagyos úton és szomorúan fel-felidéztem egy-egy emléket a mamáról. Nagyon szerettem őt, rengeteg időt töltöttem vele. Mondhatom, hogy ő nevelt fel, ugyanis anyuék mindig dolgoztak. Amikor meghalt még csak tízéves voltam és… Letértem egy kitaposott ösvényre, ami a sírhoz vezetett, végigmentem a sírok között. Az utolsónál álltam meg, ami mellett egy kis rózsabokor pihent. Lesepertem a követ, majd letérdeltem nagymama nyughelye elé, elmondtam egy imát, majd gyújtottam neki egy gyertyát, amit egy mécsesbe helyeztem, remélve, hogy a szél nem fújja el. Amikor ezzel megvoltam, felálltam, s arra jutottam, hogy ideje lesz indulni, ha nem akarom, hogy elkéssek a munkahelyemről. Nem lenne jó kezdés. Haladtam a sírok között, egyre közelebb kerülve a vaskapuhoz. És amikor az esőcseppek elkezdték áztatni az arcomat, megálltam és felnéztem a szomorú égboltra. Éppen sírt, pontosan, úgy ahogyan te is a mellettem levő sírhant előtt.
Abban a pillanatban, ahogyan rád pillantottam, az eső még jobban eleredt, már szinte zuhogott, ömlöttek a könnyek a magasból. Valami átvette felettem az irányítást és egyenesen a melléd kerültem, s a feje felé emeltem az esernyőt, amit útközben vettem elő a táskámból. A lélegzetemet is visszatartva figyeltelek téged, hogy észre veszel-e. Tekintetemmel követtem a tiédet, ami a sírfeliratra meredt. „Warm Rosalia & White Tomas”. – Vajon a szülei? Olvastam el a feliratot. Ez megmagyarázná a könnyeket. De az is lehet, hogy a nagyszülei, bár az évszám nem ezt mutatja.
-A szüleim. – szólaltál meg, (azon a selymes hangodon, amit öröm hallani), mintha megérezted volna, hogy min töprengek. – A szüleim azok.
-Sajnálom. – mondtam, miközben elámultam a gyönyörű zöld szemeidtől, amelyek engem vizsgáltak. A barna vállaidra omló hajadtól, fehér bőrödtől... – egyébként Norbert vagyok, örvendek.
-Elizabeth, én is.
-Háát, figyelj, nekem sietnem kell, de az esernyőmet nálad hagyom, mert nem lenne jó, ha megfáznál… vagyis… hát, majd hozd, be valamikor a munkahelyemre. A könyvesboltban dolgozom. Azaz ma kezdek, és nem akarok elkésni… Szóval, szia Elizabeth. – intettem neked, és már futottam is, meg sem várva, hogy válaszolj, mert nagyon zavarban voltam. Hiszen azt sem tudtam, hogy hogyan teremtem melletted. A munkahelyemre aznap épp, hogy beértem. Kaptam is egy kis szidást, hogy bőrig áztam, de nem bántam. Hiszen találkoztam veled! Életem legboldogabb pillanatai voltak, hiszen megismertelek.
Az elmúlt öt évben megfogadtam a tanácsodat és belevetettem magam a versírásba. Sorra „gyártottam”a költeményeket, mígnem el nem érkezett a nap, amikor elmentem egy kiadóhoz, hogy megpróbálkozzam közzétételükkel. Nagy sikert arattak a verseim, aminek nagyon örültem. Amikor belefogtam egy-egy újabb verse, mindig te jártál a fejemben. Te Elizabeth, aki folyamatosan nyaggattál, hogy: Nagyon jók a verseim és hogy miért nem adom ki őket?...
Én megtettem, és ezt csak neked köszönhetem. A mostani kötetemből, íme, egy vers, amit neked írtam, na, nem mintha a többit nem a te számodra született volna:

Öt éve már, hogy nem láttalak,
barna hajzuhatagodat nem tapintottam,
gyönyörű zöld szemedbe nem nézhettem,
selymes arcocskádat a kezembe nem vehettem.
Öt éve már, hogy nem hallottam
tündéri hangodat.

Öt éve már...
Remélem, nemsokára látlak, és elmeséled, hogy mire jutottál, az elmúlt pár évben.

Szeretlek,
Norbert.



2014. 01. 20.

Keresés ebben a blogban