2016. szeptember 20., kedd

Felesleges - Online Teaház

Eltelt egy nap. egy hét és lassan eltelt egy hónap is. Ez idő alatt kishiján depresszióba estem. 
Mivel kiderült,hogy létem tényleg felesleges. 
Én megálltam létezni. Ledermedtem ebben a felgyorsult világban. 
Felesleges mivoltomat szavakba és sorokba fojtottam.
Kifolytak csukott számon a szavak, hangok nélkül üvöltöttem bele a sötétbe. Mert a homályban elvesztem. 
Az éjszakáim megnyúltak. nyugtalanul teltek, könnyek nélkül pedig nem tudtam lehunyni a szemem. Némán sírtam, hosszú éjszakákon át. 

*
Ma mégis ellátogattam a teázóba. De ma már nem voltam az a boldog lány, aki egy hónapja, boldogan sétált be az üzletbe. Ugyan álcám még megmaradt, de mosolyom már megfakult alatta. 
Az üzlet is megváltozott ez idő alatt. Egyre többen üldögéltek az asztalok körül. 
Mostanra itallapot találhatunk az asztalunkon és nem ajánlást. És egy-egy verses könyvet mellette.
Az asztalon középen egy gyertya pislákol egymagában. Akárcsak én.
Nem tudom mit igyak. 
Igazából nem kívánok semmit, se ételt se italt. Úgy érzem már csak egy porhüvely a testem. Melyben lelkem fogoly örökre.
Végül mentatea mellett döntök.

Nem nyúlok a verseskönyvhöz, ami az asztalon pihen. A táskámból kiveszem a saját József Attilás kötetemet. 

Miután elfogyasztottam a teámat, felállok és kifizetem a pultnál. 
Majd elindulok az ajtó felé, hogy kiléphessék rajta, hogy elmehessek innen, hogy magamba lehessek. 
Mert senkinek sincs szüksége rám, és nekem sincs senkire.

-Gyöngyvér! Szia!! - mosolygott rám Bence, aki most lépett be az üzletbe.
-Szia.. - köszöntem, majd kiléptem az ajtón.

-Jóéjtszakát!

2016. szeptember 16., péntek

Menekülnék?


Nem bírtam tovább elviselni. Felkaptam egy pulóvert, és a bakancsomat, majd kiléptem az őszi levegőre. Térre volt szükségem, térre, egyedüllétre. 
El akartam menni innen,Valahova messzire. 
Gyalog vágtam neki a homokos földútnak. Csak mentem előre, meneteltem. S hátra soha többet nem néztem. 
Egy erdő felé tartottam, nyárfák közé vágyódtam. El a kötelezettségtől, el messze a törvényektől. A stressztől, a megfeleléstől, el a szerető otthon melegéből.

Már megpillantottam a horizont alatt az erdőt, amikor egy ismerős hangot hallottam oldalról.
-Az erdőbe tartasz?
Oda fordultam a hang forrásához. Ő volt az, akit annyira szeretek. Az, aki számomra a menedéket nyújtotta. 
-Szia! - köszöntem neki, s arcomon egyből egy mosoly terült szét. -Igen oda!
-Én is oda.. - mondta miközben mellém ért - Szeretlek. - suttogta s ajkaink összeért. 
Szívem megborzongott, eltűnt, a kétségbeesés,a menekülés érzete. Amint ajkai ajkamhoz értem, lelkem lenyugodott, és hozzábújtam - Én is téged.

Feküdtünk a földön, bent a nyárfák között, s hallgattunk. 
Figyeltem az erdő neszeit, a föld rezzenéseit. 
Lehunytam szemeimet, s eggyé váltam a földel, a fákkal, az állatokkal... a levegővel. De leginkább az állatokkal. Négy lábra ereszkedtem, bundát növesztettem, állkapcsom megnyúlt. A szagok felerősödtem, érzékeim kiéleződtek. 
Nem voltam egyedül, most végre tartoztam valahova. Futásnak eredtem, lábaim alatt dübörgött a föld. Éreztem minden apró követ és ágat, a talpam alatt. 
A világ megfakult a szemeim előtt, de ez így igazán gyönyörű. 

Fejem fölött a ragyogó napnyugtai ég, mély levegőt veszek, s hirtelen szárnyra kapok. 
Felemelkedek a levegőbe, szárnyakat növesztek, s süvítek át a tiszta égen. Csapatokba verődve körözünk, fenn. 
A szél szárnyán kelek útra, s repülök tova a kék égen. 
Az erdő elsuhan alattam, mint egy múló emlék, s én is elmúlok, mint ahogyan elcsitult a szél. 

Ismét bundát növesztek és útnak eredek a folyó irányába. Nem tehetek róla, egyszerűen látni akarom. A végtelenséget, melytől legbelül rettegek. 
Ez az mely mégis megnyugtat, és engedi, hogy új erőre kapjak. 
Mögöttem eltűnik végleg az erdő. S én végleg szabadnak érzem magamat. Élvezem a szelet, ahogyan belekap a bundámban, ahogyan a szálak között végigfut, megcsiklandozva az oldalamat. Egyszerűen imádom ezt az érzést. Feltölt, és végre elveszek a levegőbe. 
Mintha ismét szárnyra kaptam volna, suhanok egyenesen a folyó partjához. 

Végre megpillanthattam a ragyogó kék vizet. Egyszerre borzongtam meg, a félelemtől és a boldogságtól. Felemelt az érzés, és nem engedte, hogy leérjen a lában a földre. 

Újra melegség járta át a szívemet,és  borzongatta meg a lelkemet, amikor ajkakat éreztem ajkaimon. Újra megéreztem magam alatt a talajt, hallottam a madarakat, a levelek susogását. Ismét az erdőben voltam, a nyárfák között. Vele, akit annyira szeretek!

2016.09.16.
NMA

2016. szeptember 14., szerda

Keserű gondolatok


Hirtelen törtnek rám, azok
a keserű gondolatok,
melyek szíven ütnek,
s nem hagyják,hogy elmeneküljek.
Pedig mennék én,
ha tehetném, már itt sem lennék.
Mert nem érzem jól magam,
ott ahol valójában vagyok.
Mintha nem tartoznék: oda,
mert nem én vagyok a boldogság Kulcsa.

Hirtelen törnek rám, azok
a keserű gondolatok,
melyek lassan körülölelik a torkom,
mert nem érzem magam,
helyénvalónak.
Pedig én, mindig ide tartoztam,

Hirtelen törnek rám, azok
a keserű gondolatok,
melyek nem engedik el többé a torkom.
Ragaszkodnak, kapaszkodnak...
S úgy érzem örökre itt maradnak.


2016.09.15.



2016. szeptember 10., szombat

Csillaglesen - Online Teaház


Az üzlet ezen az éjjelen csendes, kihalt. Amikor belépünk az ajtaján hirtelen megállunk és átsuhan a fejünkben, hogy lehet, hogy valójában nincs is nyitva, csak véletlenül nyitva maradt az ajtaja. Viszont mielőtt még megfordulnánk és kimennénk az ajtón, a lány a pult mögül int nekünk, hogy kövessük. Egy folyosón haladunk, mely egy hátsó teraszhoz vezet. A teraszon három asztal van megterítve. S mind a hárman egy-egy gyertya ég. Az asztalok egymás mellett vannak sorakozva, a bal oldalon már ülnek. Megfigyelem a vendéget. Egy fiatal fiút látok, aki a lap fölé hajol és közben a teáját kortyolgatja. Mintha megérezte volna, hogy figyelem, hirtelen felnézz a lapról, egyenesen a szemembe.
-Azt hittem, hogy teljesen egyedül leszek. - szólalt meg magabiztos hangon.
-Én is. - suttogtam.
-Bánod,hogy mégsem?
-Nem, megnyugtató, hogy nem leszek egyedül, a sötétben. Ugye érted!? - néztem a reakcióját, vártam a válaszát.
-Félsz a sötétben? - jött a válasz.
-Bevallom igen... egy kicsit.
Válaszoltam, majd helyet foglaltam a jobb oldali asztalnál. Majd elolvastam a mai ajánlatot.

Jóestét, ma este csillaghullás várható, ezért a ma esti ajánlatom: egy frissítő mentatea.
Menta. Olyat, már jó régen ittam, utoljára azt hiszem, akkor amikor... aha. Nem emlékszem,
-Hogy-hogy olyan távolra ültél? Tőlem is félnél nem csak a sötéttől? - nézett rám mosolyogva.
-Van okom a félelemre? - mosolyogtam vissza rá.
-Még nincs..
-Még? - néztem rá ijedséget tettetve.
Mielőtt válaszolhatott volna megérkezett a forrón gőzölgő teám.S teljesen elterelte a figyelmem az imént folytatott beszélgetés felől.
-Legközelebb ülj, majd közelebb!
-Lesz még legközelebb?
A fiú nem válaszolt, csak nézett a szemembe, mintha nem tudná eldönteni, hogy hogyan feleljen. Végül én törtem meg a szemkontaktust, és elővettem a lapot, amelyen meg is találtam a mai történetet.

Egy másik dimenzióban - In another dimension

Gyakran gondolok arra, hogy vajon valóban léteznek más dimenziók is, a mienken kívül. S ha igen, akkor ott milyen lehetne az élet. Teljesen megcserélődne a felállás. A csúcsragadozók az állatok lennének, és ránk vigyáznának? Nem mi tartanánk a kutyákat hűséges társunknak hanem ők minket?
Vagy csak egyszerűen mindenkinek a magában rejtegetett valódi/másik énje élné az életet?
Az utóbbi az amibe a legjobban eltudom képzelni magamat, hiszen nem akarok arról fantáziálgatni, hogy egy hatalmas kutya a hátsó lábain sétál és a kezeiben ott a póráz, ami az én nyakamra van rákötve... ez egy kicsit ijesztő lenne :/
Az én másik énem, a sötétebbiknek elsősorban sokkal több önbizalma lenne, mint nekem. Sőőt... talán még túlságosan is sok lenne. Nem tervezne semmi sem előre és csak a mának, a mában élne. Az olvasás élvezetétől nem fosztom meg, sőt az írást sem vonom meg tőle csak max. elmélyülne, azaz elmélyülnék a +18as témákban. Nem szeretném a gyerekeket. És.... még sorolhatnám.
Reggel amikor felkelek a tea helyett kávét innék. Komótosan készülődnék az, felhúznék egy fekete harisnyát és egy szakadt rövidnadrágot majd egy Depressziós felsőt, majd felraknám a... Nem a másik énem nem a szemüvegje mögül figyelné a világot. És ami még ennél is fontosabb, nem csak megfigyelné az életet, hanem élné is azt.
Amikor kilépek a lépcsőházunk ajtaján az arcomat megcsapja a fagyos reggeli levegő. S miután biztos távolságra vagyok a tömbháztól a táskámból előkotrom a megviselt cigarettásdobozt, s keservesen szemlélem, hogy más csak két száll zörög a dobozban. Ódzkodva a hiány érzetétől kivettem az egyiket, s meggyújtottam. Mélyet szippantottam belőle, s élveztem ahogyan a füst végigsimítsa a tüdőm hörgőit.
Az iskola fele menet hozzám csapódik a legjobb barátom Máté is. Még a gimi első évében ismertem meg és ő egy egészen különleges srác... A haja elképesztően fehér, és a szemei vörösen égnek az emberek tekintetébe. A stílusa már az első pillanatban megfogott, és tudtam, hogy mi ketten jóban leszünk. (az igazság az az, hogy tényleg van egy srác, akivel jóban vagyok, csakhogy... az eddig leírtaknak ugye az ellentéte :/ ) Az első félévben futottunk össze először, én épp egy novellámon ügyködtem, az iskolaudvaron az egyik szünetben, amikor egyszer csak lehuppant mellém a padra. Sosem gondoltam volna, hogy bárkit is megfoghatja az a látvány, hogy egy magamfajta egymagában kuksol egy füzettel a kezében... s nem volt elég az, hogy őt megfogta még magával is ragadta, olyannyira, hogy attól a naptól a legjobb barátok vagyunk.
A suliban, mint a legtöbb diák én is próbálok odafigyelni de valahogy mindig bealszok még az óra legelején... s minden teljesen kimarad. De nem ez nem azért szokott lenni mert otthon meg éjszakai bagolyként írom a novellákat a túlfűtött fantáziáimról...áhh, dehogy. A suli után a szinte minden időmet Mátéval töltöm, anyukáink szerint lassacskán összenövünk. :D
Máté elképesztően tud rajzolni, engem is már jó néhányszor lerajzol őszintén nem értem, hogy miért kell már megint.. Tűnődtem miközben a forgószéken ültem, s unalmamban a számkarikámat piszkáltam a nyelvemmel. Rendszerint amikor azt csinálom őt nagyon zavarom vele, elméletileg elvonom a figyelmét, de amikor rajzol a koncentráción semmi nem tud sebet ejteni. Sokszor gondolkoztam azon, hogy vajon feltűnne e neki, ha egyszer csak felállnék a helyemről s mire újra rám emelné a vörös tekintetét visszaülnék a helyemre...

Akárhányszor itt vagyok megpróbálok a legtöbb ideig maradni. Nagyon szeretek a szobájában lenni. Az övé nem olyan, mint az enyém. Barátságos, s minden olyan nyugodt. A falakat különböző rajzokkal fedte le, az ablakon egy álomfogó lóg, s a plafonon apró ablakok vannak, amik nekem különösen tetszenek, Főleg amikor éjszaka az ablakokon feltűnik a csillagos ég....


Vége a történetnek és visszacsöppentünk a saját dimenziónkban, ahol az ég ugyanolyan ragyogó :)
Oldalra nézek és meglátom a fiút még mindig ott van a másik oldalon és nézi a csillagokat.
Követem a példáját, s feltekintek a csillagos égboltra.

-Jóéjtszakát!

Keresés ebben a blogban