Ottó
Mindenkinek megvan a reggeli rituáléja. Van aki kávéval indít és van, aki teára szomjazik. Én reggelente kapucsínóra vágyom.
Sokan különös figuraként tartanak számon. A szüleim már régen meghaltak, nincsen se testvérem, se közeli ismerősöm. Pedig olyan két évvel ezelőttiig elég népszerű figura voltam, imádtam a figyelem középpontjában lenni, bár nehezen engedtem közel ehhez a valódi énemhez bárkit is. Volt két olyan ember, akit az életemnél is jobban szerettem, ismerték minden titkomat, hogy honnan jöttem, hogy ki vagyok valójában. A mai napig emlékszem arra a pillanatra, amikor elvesztettem mindazt, amiért úgy éreztem érdemes élnem. A lakoásomhoz közeli kávézóban vártam, hogy ők is megérkezzenek, mint minden reggel munka előtt.
Ma is pont itt ülök, de mára már csak magányosan, iszogatom a reggeli kávémat, ma már senki nem jön a megbeszélt találkozóra. Miután leadtam a rendelésemet: két kapucsínó., leülök a szokásos asztalhoz, a szokásos székre. S figyeltem a pult mögött a fiút, aki épp a második kapucsínómat készíti. Épp olyan volt az a reggel, mint mindegyik más. Kómásan ültem az ablak melletti asztalnál és figyeltem, ahogy készíti a rendelésemet. Megfigyeltem őt. Az arcán, szemeit, mozdulatait. Sokan emiatt tartottak különös figuraként számon. Nem tagadtam sosem, hogy szeretem a szépet. S szerettem szemügyre venni azt.
Elkészült a kapucsínóim. Kimentem a rendelésemért, majd visszaültem az ablak mellé. Kavargattam a kapucsínómat, majd kortyonként fogyasztottam el az első csészényit, majd kikanalaztam a habot az aljáról, ezután a második csészéért nyúltam.
A számhoz, emeltem és belekortyoltam. A kómás reggelem felgyorsult, amint a forró kávé végig szaladt a nyelőcsövemen. Megpillantottam Editet és Bencét a túloldalt, mindig híresek voltam a késéseikért, ők voltak az utolsók akik megérkeztek a találkozókra, a munkahelyi meetingekre: nekem integettek. Felemeltem a kezemet, és inteni készültem, de ekkor hirtelen egy kamion tűnt fel, mire én egyszerűen lefagytam, mintha megállt volna az idő kereke, arra gondoltam, hogy szólnom kellene nekik, kiabálnom, hogy álljanak meg. De már túl késő volt, amint felemeltem a kezemet, hogy visszaköszönjek, Bence és Edit már lelépett a járdáról, felém siettek ekkor mintha az idő ismét mozgásba lendűlt volna, és szélsebesen száguldott a vég felé. Ott ültem pár méterre tőlük, a kapucsínó égette a torkomat, és nem tehettem semmit. Ők siettem felém, a kamion pedig eléjük. Szemem láttára léptek át a halál ajtaján...
A csészémet az asztalra ejtettem, a kapucsínó pedig szétfolyt a terítőn. Akárcsak barátaim vére az aszfalton: tócsákat hagyva maga után. Kirohantam a kávézóból, egyenesen hozzájuk siettem, miközben az ő nevüket kiabáltam, ott térdeltem előttük magamhoz szorítva véres testüket. Melyből már elszállt az élet, nem hagyva maga után mást csak magányt.
Az utolsó korty kapucsínó is legördült a torkomon, égető érzést hagyva maga után. Ezzel az érzéssel emlékszem rájuk minden egyes reggel, ezzel az égető érzéssel a nyelőcsövemben.
