Légszomj

A szél belekapott a hajamba, tépte és cibálta, hogy el ne jussak. A lábammal a földet taposom, hogy minél messzebbre érjek. De a szél nem enged, s a nyakam helyett már a nyakamba karmol. Vér csurog le, egészen a lábszáramig. A lábszáramról, pedig a tenger mossa le.
A tenger alján egy szörnyeteg ül, s csak várva várja a véres cseppeket.
Az éles karmok melyek eddig a nyakamba mélyedtek, most letépik rólam a fehér leplet. Majd éles tüskéket szúrnak helyükre. A nyakam körül egy tüskelánc. A fejemen korona, melyen a díszes kövek csak az én patakzó vérem. A mellkasomból, hasamból hatalmas karomalakú tüskék állnak ki, a lábam pedig vérvörös nadrág.
Körülöttem a víz egyre hidegebb, s végül egy arc jelenik meg előttem. Az ég lassan már vöröslik, a tenger fölött gomolyog a köd. S a tenger megfagy.
Valami felkap, a hajamat fogta, rángatta! Egészen magasra emelt. Sötétség vett körül minket.
Sehol egy fény! S én csak lógok, akár otthon a törölközöm a fogason. Vérben ázva, felhasítva, tűkkel teleszúrva. Egy darab törölköző vagyok, vagy csak egy darab hús, a húsboltban, a pult fölött.
Hirtelen zuhanok, a jéggé fagyott tenger felé, mert csak az lehet alattam. Vagy mélységes árok, sok-sok tüskével, emberi csontokkal, alvadt vérrel. S éles fogú szörnyekkel, mint a lény mi a magasba emelt. Melyek csak várják a húst. Egy véres húsfonalt, mely én vagyok! S zuhanok.
Egy varjú szeli át a sötétet, s a vállamba marva magával visz, fel az égbe.
A sötétség lassacskán eltűnik, s egy virágos mezőt pillantok meg. A varjú eltűnik, s helyettem pumák fekszenek körülöttem. A pumafejek kört alkottak, s a szemeik rám szegezve. Mélyen kékben tündökölnek. A gyilkos ösztön szivárog belőlük.
A mező egyre sivárabb, a pumafejek porrá lettek... szürke por kavarog a szélben.
A szélben, ami a hajamba kapaszkodott.