A festet üvegablakok, melyek a műhely falait ölelte körül, színesre festette az amúgy is festékfoltos padlót. A műhely közepén egy festőállvány állt, s előtte egy apró termetű vékony lány ült. Haját kontyba fogta a feje tetejére, hogy ne hulljon a szemébe, és mert el akarta kerülni, hogy festékfoltos legyen, bár még így is jutott rá elég. Ez valahogyan mindig is jellemző volt rá: ha egyszer leült festeni, akkor nem elég, hogy a vászon, a padló, de még ő maga is csupa festékes.
Ha valaki belép a műhelybe és elindul a falak mentén a festményeit nézve, a képek neki egy-egy emberi sorsot, életet mesél el. A vásznakon emberek tekintete és színes kavalkádba szőtt életük vagy haláluk szerepel. A festmény, amin most dolgozik egy férfi elhomályosodó alakját és a mögötte felrejlő sírkertet ábrázolja. A lány tekintete teljesen nyugodt, szinte ábrándozó.
De hirtelen kopogás töri meg a csendet.
A vászon előtt a lány, mint minden hasonló találkozáskor összerezzen és az ecset a padlóra esik.
A lány neve Ena és, ahogyan általában ő fogalmaz: van egy „baromi” nagy hibája. S egy „baromi” nagy titka is. Összekeveri a holtakat az élőkkel…
Igen jól hallottad, Ena látja őket, és nem elég, hogy látja, még hallja is és... Fogalmazzunk úgy, hogy mást is tudd velük csinálni!
Épp ez az, ami miatt nem tudja megkülönböztetni őket az élőktől. Hiszen számára ugyanolyan emberek, mint mások.
Amikor kinyitotta az ajtót, egy magas férfi állt vele szemben. Egy férfi, aki valahonnan ismerős volt a számára, de valahogy, amikor belenézett az ismerős idegen szemeibe mindent elfelejtett. Már nem tudott koncentrálni semmire. Ott állt a műhelye ajtajában, mint akit megbabonáztak csak nézett maga elé.
-Szia – szólalt kísérteties hangján az idegen.
De a lány csak állt vele szemben és nem tudott megszólalni. A levegő elakadt a torkán, mintha elszívták volna előle. Úgy érezte magát, mintha egy levegőmentes homályos falu üveggömbbe lenne, ami egyre csak süllyed a víz mélyére.
-Jól vagy kedvesem?
A hangja egyszeriben suttogásnak hatott, ami képes áthatolni az üveggömbön. A lány pislogni kezdet, s egyre tisztábban látott.
A férfi közelebb lépett Enahoz s homlokukat összeérintette. S csendesen suttogni kezdett:
-Ena kicsi szívem lélegezz!... –a férfi lecsukta a szemeit és egyre csak suttogott - Lélegezz! Itt vagyok veled! Én vagyok az!!
A lány lecsukta a szemét, ezzel megszakította a kapcsolatát a férfival. S, amint megszakadt a kapcsolat: Ena újra lélegzett. Kitisztult elméje, újra gondolkodott. Amikor kinyitotta szemeit kíváncsiságtól ragyogva emelte a férfira.
-Ki vagy te? – ez volt az első, ami kibukott belőle. – Honnan ismersz?
A férfi összevonta szemöldökét, de még mindig kedves hangon szólt a lányhoz.
-Az aki örökre szeretni fog! – egyszerű mondat volt, de Ena értetlenkedve nézett az idegenre. Különösen azért, mert borzasztóan ismerősen csengtek szavai.
-Nem értelek!
-Akkor engedd meg, hogy adjak valamit! – mondta eltökélt hangon.
Titokzatos volt, mintha rejtegetne valamit a lány elől, de mielőtt még kérdőre vonhatta volna a férfi lehajolt és ajkait a lány ajkaihoz érintette.
Megcsókolta a lányt.
Csókja gyengéd volt épp, hogy hozzáért az ajkaihoz, de közben bánatos is. A rövid csók után
elhúzódott, de a lány mintha megbabonázták volna a férfi ajkai után nyúlt, és vágyakozva nyomta ajkait az férfiéhoz. S közben kezeit a nyaka köré fonta.
Ena elméjét újra ködfátyol borította el, pedig csak az ajkuk ért össze. Nem gondolt már semmire csak, hogy testük minél, jobban összesimulhasson. Ena otthon érezte magát a férfi ölelő karjaiban és esze ágában sem volt elengedni őt.
Lassan hátrálni kezdtek, míg végül a lányt az egyik falhoz nem szorította az idegen. Az ajka lassan de még elindult lefele Ena nyakán. Félre húzta a blúzát és vállon csókolta a lányt, mire az levegőhöz kapott, s hirtelen eltolta a férfit!
-Ne csináld ezt…
barátom van. – hagyták el a bűntudatébresztő szavak Ena száját.
-Tudom. – mondta egyenesen a lány szemeibe nézve. S tett egy lépést a lány felé.
-Akkor ne csináld ezt velem!
Nem tudok ellenállni!
-
Akkor miért állsz ellen?
-Mert szeretem a barátomat. – mondta és közben lepillantott a gyűrűsujjára – A
vőlegényemet…
-Tudom.
-Miért mondod mindenre azt, hogy tudom??
-Ha elmondanám, nem hinnéd el!
-Csupa fül vagyok. - Ena nem tágított, mindenképp tudnia kellet, hogy mi vonzza ennyire ebben a férfiban. Hiszen minden egyes pillanatban, mintha elszívná az ellenállását és elfeledtetne vele minden bűntudatra ébresztő gondolatot. Mert igenis szerette a vőlegényét!
-Biztos vagy benne kicsi szívem? – nézett rá kétkedve az idegen.
-Hallgatlak!
-
Kiléptem a testemből. Időt ugrottam, csak azért, hogy elmondhassam neked, hogy örökre szeretni foglak!!
A férfi most arra várt, hogy Ena elkerekedett szemekkel nézzen rá és röhögésben törjön ki vagy küldje el őt a francba, hogy mással szórakozzon. De Ena nem lepődött meg és nem röhögte ki.
Ena minden egyes szavát elhitte. Ena, tudta, hogy milyen az amikor nem hisznek neki az emberek…
-Hiszel nekem? – kérdezte, s várakozóan tekintett a lányra.
-Hiszek, de még mindig nem mondtad el, hogy ki vagy te!?
-Az aki örökre szeretni fog! De ezt már mondtam…
-A nevedre gondoltam…
-
Hunter Bridge!
Ena nem tehetett róla, de tátott szájjal meredt rá.
Hunter Bridge - ismételte meg magában. Így hívták a vőlegényét is.
-Ó… -csak ennyit tudott kinyögni. - … és…
-Nem hiszel nekem kedvesem?
A lány jobban szemügyre vette a fiút: hasonlóságok után kutatva. Közte és a vőlegénye között. Ahogyan az üvegablakon besütött a napfény megvilágította a férfi… Hunter alakját. Egy erőteljes férfi állt előtte. S a hasonlóságok megdöbbentően élesen kirajzolódtak... A játékos zöld szeme, a barna kontyban összefogott haja, széles vállai és mellkasa, az évek során megkopott lánc a nyakában, amit még tőlem kapott, amikor elvégezte az egyetemet, a gyűrű a kisujján.
Tulajdonképpen a barátja állt előtte., de vajon mit kereshetett itt? Miért jött vissza?
-Hány éves vagy?
-
Negyvennyoc. – mondta egy kicsit keserűen mosolyogva. – egy kicsit megöregedtem… tudom.
-Miért jöttél ide?
-Hogy megmondjam, hogy
örökké szeretni foglak!
-Miért?
-Azt nem mondhatom meg!
-Csak ne feledd, hogy sosem feledlek el kedvesem és örökké szerelmes leszek beléd!
-De… ezt, hogy érted? – kérdezte Ena, de nem kapott rá választ. –
Történt valami.
Ez már nem is kérdés volt, tudta. Egyértelmű volt.
-Igen…
tragédia.
-Veled…? - kérdeztem félve és ekkor már a sírás kerülgetett, mert csak a legrosszabbra járt a fejemben, hogy elveszítem, hogy baja esik. De Hunter nem válaszolt, csak lassan megcsóválta a fejét, s lehajtotta a fejét.
Képtelen voltam nézni azt, hogy ennyire maga alatt van. Közelebb léptem, s lábujjhegyre állva átöleltem a nyakát, majd a vállaira hajtottam a fejemet. Hunter megdermedt, amikor a hozzásimultam, de ösztönösen átölelt.
Az ölelése bánattal teli volt.
Mintha búcsúzkodna.
-
Szeretlek! – suttogta a hajamba. –
Nagyon!
-
Én jobban! – suttogtam vissza, mert ekkorra rájöttem.
Negyvennyolc évesen fogok meghalni.
Húsz év múlva halott leszek.
-
Nem igaz! Mert én vagyok szerelmes beléd jobban!
-
Hmm, mindig lerombolod az illúziómat, a valósággal… - mondtam, sértődést tettetve, mire Hunter keserűen felnevetett. –
Nagyonszeretlek! Örökre szeretni foglak!
Az ölelésüket kopogtatás szakította félbe. A lány tudta, hogy ez már csak is
ő lehet.
-Azt hiszem
ideje mennem! – mondta, s lassan halványodni kezdett a lány előtt az ismerős idegen alakja. Ekkor Enanak eszébe jutott a festménye, amin most dolgozott. A halvány testalak és a sírkert. Kicsit ironikus – gondolta, de igaz is.
-
Ég veled! –suttogta halkan, keserű hangon. –
Örökre…
Kezdett bele a Hunter, de a lány félbe szakítottam, s a férfi életében utoljára megcsókolta őt, majd végleg eltűnt előle.
Ugyanebben a pillanatban viszont kinyílt a műhely ajtaja is és belépett rajta
Hunter, teljes valójában. Odament Enahoz és üdvözléskép csókot lehelt a lány ajkaira.
-Szia pici szívem.
-Szia. – mondta mosolyogva s megölelte a fiút. De egyre csak az járt a fejében, hogy húsz év múlva halott lesz.
Már csak húsz évük maradt együtt.
„Örökre szeretni foglak” – visszhangzott Ena fejében ez az egyetlen egy mondat.
vége
2016.04.02.04.01.
