2015. június 23., kedd

Ötödik

 június huszonkettedike, pirkadat

-Szorítsd! Erősebben, még erősebben! Most el ne mert engedni!
-Nem engedem! - kiabáltam, miközben egy fiatal lány szorítottam a sáros földre. Egészen magas volt és vékony testalkatú, mert végül is mire számítottam, bőre teljesen hófehér csak az vörös erek adtak egy kis színt is neki. A haját a kezemmel összetekertem s abba kapaszkodva nyomtam bele a fejét egy sáros pocsolyába.
- Kim siess már, hol vagy? Nem bírom sokáig!
- Nem akarok mert világos van! - szólalt meg a rekedtes hangján a farakás mögül.
Kim egy aprócska lény volt, a mumusok családjába tartozik, azokéba, akik a gyerekeket ijesztgetik. De valójában a mi oldalunkon áll.
-Kim... Miről beszélsz? Sötét van.
-De...de hajnalodik..
-Kim, most azonnal gyere ide és végezd el a dolgodat! Egyáltalán nincs világos, hiszen esik az eső!
-Rendben megyek.... - Kim durcásan mászott elő a farönkök mögül, s odasétált mellém. A lány haját eltolta a tarkójáról és beleharapott.
A lány sikításban tört ki, ficánkolni kezdett. Tudtam, hogy a legjava még csak most jön, amikor az életéért, a véréért küzd.
De mielőtt valaki is arra gondolta, hogy Kim egy vámpír, azt jobb lesz ha minél előbb elfelejti. Kim nem vámpír! Hiszen ő a vámpírok vérén él és nem az emberekén.
-Mindet szívd ki!
-Nem megy! - mondta felemelkedve a lány tarkójáról, majd felállt, s kelet felé mutatott.
Jól tudtam, hogy mire célozz. Kim nem éjszakai lény, szüksége van a sötétségre, pontosan úgy, mint a vámpíroknak, pont ezért is keverik mindig össze velük. Csakhogy ők nehezen ugyan, de képesek a Nappal együtt élni. És a Nap első sugarai már megvilágította a horizontot.
-Neked kell befejezned! - mondta rekedten,s egyszerűen köddé vált.
Igen, Kim és én közülem inkább én vagyok a vámpír. És gyűlölöm amikor nekem kell elvégeznem a piszkos munkát. Ráhajoltam a lány tarkójára, belemélyesztettem a szemfogaimat, s a lány iszonyatosan keserű vére a számba ömlött....

2015. június 22., hétfő

Barna szemed

álmaimban melletted sétálok,
álmaimban a kezeid a derekamon
álmaimban a közeledben lehetek,
és nem kell a találkozásra várnom.
álmaimban abban reménykedek,
hogy sokáig nem kelek fel
álmaimban azzal lehetek,
akit annyira szeretek!

ameddig nem láthatlak,
állandóan aludni akarok,
mert akkor láthatlak,
és melléd kuporoghatok,
ameddig nem látlak,
álmodni szeretek a legjobban,
mert olyankor eltelik egy újabb nap,
mert mikor felkelek
már közelebb lehetek,
már közelebb lehetek ahhoz a naphoz,
amikor majd a nyakadba borulok.

várom már hogy melletted
csukjam álomra szemeimet,
és várom, hogy a barna szemed
végre engem nézzem,
várom, hogy ne csak a hangodat halljam,
látni akarlak!
már nincs olyan sok hátra,
már csak néhány nap és
végre veled lehetek,
várom az éjszakát,
aludni akarok,
hogy a naphoz közelebb
juthassak,
mert már annyira
várlak téged!


2015.06.22.

T, mint Távolság

Távolság.
Az évek folyamán ez a szó összeolvadt, a fájdalommal, a magánnyal. Ha meghallom ezt a szót, hogy Távolság, a szívem összeszorul, mert tudom, hogy ott vagy valahol, de még várnom kell arra, hogy lássalak, hogy eltűnjön közülünk a távolság, és a nyakadba borulhassak.  
Tudom, jól, hogy nehéz kibírni, azt a egynéhány hónapot, ameddig távol vagyunk egymástól. És jól tudod, hogy az emberek nem szórakozás, mazochizmusból kötnek egymással távkapcsolatot. Ez csupán egy átmeneti helyzet. 
Rengeteg ilyen történetet lehet hallani: Adott egy férfi és egy nő, és a köztük levő távolság. 
Mind jól tudjuk, hogy a várakozás a legrosszabb ebben, a felek meginoghatnak, hibákat követhetnek el. De ezek ellenére, ha szeretünk valakit mindenképpen át kell vészelnünk az időt.

T, mint Távolság, az utóbbi időben elég közel kerültünk egymáshoz, mármint a szó és azok a párok akiket a szó által kiváltott magány ér. 
De valamiért a Távolságról nem csak a negatív érzelmek jutnak az eszünkben, hanem azok az pillanatok is, amik megmaradtak abból az időből, amikor ott voltunk egymás mellett, és csak tovább fűt minket vággyal, azzal a vággyal, amit mások kitartásnak nevezni. A kitartással, ami segít, azokban az időkben, amikor nem tehetünk mást, mint apró kis üzenetekkel lepjük meg a másikat, egy-egy apró szóval: "Szeretlek", "Mindenem", "Őrülten hiányzol"... és be kell érnünk azokkal az órákon át tartó telefonálgatásokkal, ha már nem lehetünk egymás mellett. 

T, mint Távolság, 
és T mint Te, 
Tomo.

Nagyonszeretlek. 

2015. június 7., vasárnap

Ilonka néni

Nagymamáméhoz tartok éppen. Ráfordulok a Zrínyi útra, s megpillantom az utca végén a kisboltot, a hol gyerekkorom óta már olyan sokszor megfordultam. A kisbolt most épp zárva van, pedig annyira szerettem volna venni egy jégkrémet, de mit is vártam én, hisz délután háromig nincs nyitva. Addig még egy óra... nem, nem várom meg. Majd talán holnap veszek egyet. Persze csak akkor, ha holnap sikerül időben jönnöm. A kisboltnál jobbra fordulok egy kis keskeny útra. Nagyon régi.. és ijesztő is. Az elején van egy elhagyatott ház roma, ahol régebben egy virágárus néni lakott: Ilonka néni, ezért most az udvara tele van különféle világokkal, és tavasztól késő őszig virágillat árad belőle. Az utca végén pedig egy "legelő" van, ahol rendszerint kóbor kutyák tanyáznak... ijesztő.



De amikor oldalra nézek a romház helyén egy elegáns Japán stílusú ház áll. A házon nincsen ajtó, egyenesen belátok a nappaliba. Egy elképesztően gyönyörű fiatal hölgy ül egy hárfa előtt. Játszik. A göndör haja kéken csillogva öleli körbe a hófehér arcát. Testét pedig fehér kimonó fedi. Egy pillanatra felnéz, egyenesen a szemembe. Vajon érezte, hogy figyelem?
A szemei mélységesen feketék. Rossz érzés fog el. Menekülni akarok, hiszen nem kellene itt lennie ennek a "háznak", ennek a nőnek, a kertnek. Meg Japánban nem is hárfán játszanak, ugye...?
-Gyere beljebb kedvesem. - mondja a Japán hölgy.. Nem, nem is mondja, inkább parancsolja. Még mindig a szemébe nézek. Habozok, nem lenne szabad itt lennem. Mégis miért álltam meg. Miért.. nem tudom elengedni a tekintetét. Csak nem... ezek szerint ő.. egy.. boszorkány. Szóval ilyen az, amikor a boszorkányok megbabonázzák az embert a tekintetükkel. Rémisztő.
-Nem jössz?
-De igen megyek. - felelek, bár nem saját akaratomból.
Kinyitom a kiskaput, s mintha egy teljesen más világban lennék.
Egyenesen megyek előre, nem torpanok meg, nem nézek hátra. A hölgy még mindig a szemembe mélyeszti tekintetét. A ház előtt megállok, s lehúzom a cipőmet. A hölgy odajön hozzám s int, hogy üljek le az asztalhoz. Ő hoz egy kis sütemény és teát. Ameddig kiment a szobából én szétnézek. A falak üresek, nincs bent egyetlenegy bútor sem. Leszámítva az asztal, amelynél ülök, s a hárfát. Minden olyan légies, mintha semmi nem lenne valós. A hölgy egy tálcával tér vissza, én pedig felállok s elveszem róla a tál süteményt, hogy le ne ejtse. Apró teasütemények és zöld tea. Olyan a színe, mint otthon a mosogató folyadéknak. Az egyik teáscsészét leteszi elém, s ő leül velem szembe.
Ameddig nem engem figyel, szemügyre veszem. A teste elég vékony, törékeny akárcsak egy porcelán, a nyak ívelt, kecsesek a kezei, a haja pedig egyszerű, mégis elképesztően lenyűgöz a göndörsége. Úgy ahogy van, minden tökéletes rajta. Nincs egyetlen egy olyan sebhely sem a bőrén, ami elcsúfíthatná azt.
Lenézek a teámra, s arra gondolok, hogy meg lenne e szabad innom, hogy nincs e benne valami... valami méreg. A hölgy ismét engem néz: nem tétovázok, felemelem a csészét és beleiszok... hm.. mentatea.Finom. Veszek egy sütemény is, vanilliás és..
-Finom..  -  mondom, melyet a hölgy egy kis mosollyal köszön meg. - Nekem még sosem sikerült ilyen jól a mentateám. - nem tudom, miért beszélek ennyit. Nem tudom megállni, hogy ne mondjak semmit, mintha egyszerre inkább felszabadulnék, s egyre több bizalmat táplálnék, az ismeretlen felé. -Érdekel a teakultúra? - kérdezte elbűvölő mosollyal.
-Igen, nagyon - feleltem, majd mesélni kezdett. Meglepően sokat, és hosszan. Egészen a teakultúra legelejéből indította a történetet, még Krisztus előttről.

Észre sem vettem, hogy milyen gyorsan leszállt az est. Már egészen sötét van odakint, s a levegő is kezd hűvösebb lenni.
-Köszönöm a teát és a süteményt, nagyon finomak voltak s nagyon jól éreztem magamat, de azt hiszem, hogy most már mennem kellene. Nagymamám már biztosan nagyon aggódik, hogy miért kések ennyit.  - hogy én megint mennyit beszélek.
-NEM! - mondja éles hangon. Mire én összerezzenek. - Én még nem fejeztem be!
-Majd holnap még benézek. - mondtam, s felálltam az asztaltól, de ő megragadta a kezemet.
-Ülj le, még nem fejeztem be!!
-Holnap jövök már mondtam!! ENGEDJ EL! - kiáltottam, de nem engedett el csak még erősebben fogta a kezemet. Majd így szolt, ezúttal sokkal nyugodtabb hangon.
-Holnap már nem leszek itt. Szóval nem engedlek el, s amikor befejezem a történetemet téged is magammal viszlek. - mondta, s elkezdett kuncogni. A szemeim kikerekedtek, a hátam borsózni kezdett a kacaj hallatára, rémisztő volt...
Amikor úgy érezte s kellőképp rám ijesztett elengedte a kezemet. Mit ne mondja, rosszul tette, mert amint nem éreztem a szorítását, felugrottam az asztal mellől s kirohantam a házból. Nem húztam föl a cipőmet, csak rohantam ki az utcára. A hölgy pedig egyenesen utánam.

Nagymamám háza felé vettem az irányt.

Futottam, ahogyan csak bírtam, szerintem még életemben nem rohantam ilyen gyorsan. De még így sem tudtam eltűnni a hölgy elől. Végig a sarkamban volt, a szemei rémisztően égtek.
Mire az utca végére értem már a szívem a torkomból ugrált volna ki, annyira kapkodtam a levegőt.

Balra fordultam, az utcában a második ház a nagymamámé.

Seperc alatt a kiskapuhoz értem, de nem tudtam kinyitni, de kiabálni nem akartam. Mert az megijesztené a nagyit. Fogtam magam s felágaskodtam a kiskapura, de ekkor a hölgy elkapta a derekamat, a körmeivel, a húsomba vájt.
-NEM ENGEDLEK EL!! - sikította.
-De igen! - mondtam éles, ellentmondást nem tűrő hangon, majd a mellkasába rúgtam, s ugyanezzel a mozdulattal átestem a kerítésen.
Földre kerültem, arra gondoltam, hogy itt a vég, meg fogok halni. Ő is átmászik a kerítésen, s nekem végem!
De nem, a hölgy nem tudod utánam jönni, mintha egy akadály védte volna a nagymamám házát, a hölgy pedig.. nem ez már nem hölgy. Egy szörnyeteg, az arca, a nyaka akár egy kígyóé. A haja szanaszéjjel, a szemei vérben.
De már nem tud utánam jönni.
Megkönnyebbülve hátradőlök a betonon, a halálom küszöbén fekszek, s kacagok, amíg az adrenalin el nem hagy, s a szemeim le nem csukódnak.

2015. június 5., péntek

Pipacs

Érzem,
hogy tövisek mélyednek a bőrömbe,
miközben fejvesztve rohanok az erdő mélyében.

Érzem,
hogy a vérem végigfolyik a bundámon,
de mielőtt rám száradna, újabb sebeket kapok.

Érzem,
körülöttem az erdőt, a földet, s a vadságot,
és a farkasok dobogó lépteit a talajon.

Itt futnak körülöttem,
Segítenek!
Mert nekem menekülnöm kell!

Vadásznak rám,
mert szemeim kincset érnek.

A szürke erdő ellenére,
Pipacsszínben tündökölnek.

2015.06.05.


2015. június 3., szerda

Töredék: Május

Szemed éjelente reámragyog,
S a szobám falát a szemed kékre festi,
S, mint eső arcomra úgy zúdúl a könny...
 
*
 
Az égbolt szive dübörög...
 
*
 
Szemed e éjelen reámragyog,
S felhőivel az égbolton sátrat bont...
 
2015.05.




Keresés ebben a blogban