Távolság.
Az évek folyamán ez a szó összeolvadt, a fájdalommal, a magánnyal. Ha meghallom ezt a szót, hogy Távolság, a szívem összeszorul, mert tudom, hogy ott vagy valahol, de még várnom kell arra, hogy lássalak, hogy eltűnjön közülünk a távolság, és a nyakadba borulhassak.
Tudom, jól, hogy nehéz kibírni, azt a egynéhány hónapot, ameddig távol vagyunk egymástól. És jól tudod, hogy az emberek nem szórakozás, mazochizmusból kötnek egymással távkapcsolatot. Ez csupán egy átmeneti helyzet.
Rengeteg ilyen történetet lehet hallani: Adott egy férfi és egy nő, és a köztük levő távolság.
Mind jól tudjuk, hogy a várakozás a legrosszabb ebben, a felek meginoghatnak, hibákat követhetnek el. De ezek ellenére, ha szeretünk valakit mindenképpen át kell vészelnünk az időt.
T, mint Távolság, az utóbbi időben elég közel kerültünk egymáshoz, mármint a szó és azok a párok akiket a szó által kiváltott magány ér.
De valamiért a Távolságról nem csak a negatív érzelmek jutnak az eszünkben, hanem azok az pillanatok is, amik megmaradtak abból az időből, amikor ott voltunk egymás mellett, és csak tovább fűt minket vággyal, azzal a vággyal, amit mások kitartásnak nevezni. A kitartással, ami segít, azokban az időkben, amikor nem tehetünk mást, mint apró kis üzenetekkel lepjük meg a másikat, egy-egy apró szóval: "Szeretlek", "Mindenem", "Őrülten hiányzol"... és be kell érnünk azokkal az órákon át tartó telefonálgatásokkal, ha már nem lehetünk egymás mellett.
T, mint Távolság,
és T mint Te,
Tomo.
Nagyonszeretlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése