2015. június 7., vasárnap

Ilonka néni

Nagymamáméhoz tartok éppen. Ráfordulok a Zrínyi útra, s megpillantom az utca végén a kisboltot, a hol gyerekkorom óta már olyan sokszor megfordultam. A kisbolt most épp zárva van, pedig annyira szerettem volna venni egy jégkrémet, de mit is vártam én, hisz délután háromig nincs nyitva. Addig még egy óra... nem, nem várom meg. Majd talán holnap veszek egyet. Persze csak akkor, ha holnap sikerül időben jönnöm. A kisboltnál jobbra fordulok egy kis keskeny útra. Nagyon régi.. és ijesztő is. Az elején van egy elhagyatott ház roma, ahol régebben egy virágárus néni lakott: Ilonka néni, ezért most az udvara tele van különféle világokkal, és tavasztól késő őszig virágillat árad belőle. Az utca végén pedig egy "legelő" van, ahol rendszerint kóbor kutyák tanyáznak... ijesztő.



De amikor oldalra nézek a romház helyén egy elegáns Japán stílusú ház áll. A házon nincsen ajtó, egyenesen belátok a nappaliba. Egy elképesztően gyönyörű fiatal hölgy ül egy hárfa előtt. Játszik. A göndör haja kéken csillogva öleli körbe a hófehér arcát. Testét pedig fehér kimonó fedi. Egy pillanatra felnéz, egyenesen a szemembe. Vajon érezte, hogy figyelem?
A szemei mélységesen feketék. Rossz érzés fog el. Menekülni akarok, hiszen nem kellene itt lennie ennek a "háznak", ennek a nőnek, a kertnek. Meg Japánban nem is hárfán játszanak, ugye...?
-Gyere beljebb kedvesem. - mondja a Japán hölgy.. Nem, nem is mondja, inkább parancsolja. Még mindig a szemébe nézek. Habozok, nem lenne szabad itt lennem. Mégis miért álltam meg. Miért.. nem tudom elengedni a tekintetét. Csak nem... ezek szerint ő.. egy.. boszorkány. Szóval ilyen az, amikor a boszorkányok megbabonázzák az embert a tekintetükkel. Rémisztő.
-Nem jössz?
-De igen megyek. - felelek, bár nem saját akaratomból.
Kinyitom a kiskaput, s mintha egy teljesen más világban lennék.
Egyenesen megyek előre, nem torpanok meg, nem nézek hátra. A hölgy még mindig a szemembe mélyeszti tekintetét. A ház előtt megállok, s lehúzom a cipőmet. A hölgy odajön hozzám s int, hogy üljek le az asztalhoz. Ő hoz egy kis sütemény és teát. Ameddig kiment a szobából én szétnézek. A falak üresek, nincs bent egyetlenegy bútor sem. Leszámítva az asztal, amelynél ülök, s a hárfát. Minden olyan légies, mintha semmi nem lenne valós. A hölgy egy tálcával tér vissza, én pedig felállok s elveszem róla a tál süteményt, hogy le ne ejtse. Apró teasütemények és zöld tea. Olyan a színe, mint otthon a mosogató folyadéknak. Az egyik teáscsészét leteszi elém, s ő leül velem szembe.
Ameddig nem engem figyel, szemügyre veszem. A teste elég vékony, törékeny akárcsak egy porcelán, a nyak ívelt, kecsesek a kezei, a haja pedig egyszerű, mégis elképesztően lenyűgöz a göndörsége. Úgy ahogy van, minden tökéletes rajta. Nincs egyetlen egy olyan sebhely sem a bőrén, ami elcsúfíthatná azt.
Lenézek a teámra, s arra gondolok, hogy meg lenne e szabad innom, hogy nincs e benne valami... valami méreg. A hölgy ismét engem néz: nem tétovázok, felemelem a csészét és beleiszok... hm.. mentatea.Finom. Veszek egy sütemény is, vanilliás és..
-Finom..  -  mondom, melyet a hölgy egy kis mosollyal köszön meg. - Nekem még sosem sikerült ilyen jól a mentateám. - nem tudom, miért beszélek ennyit. Nem tudom megállni, hogy ne mondjak semmit, mintha egyszerre inkább felszabadulnék, s egyre több bizalmat táplálnék, az ismeretlen felé. -Érdekel a teakultúra? - kérdezte elbűvölő mosollyal.
-Igen, nagyon - feleltem, majd mesélni kezdett. Meglepően sokat, és hosszan. Egészen a teakultúra legelejéből indította a történetet, még Krisztus előttről.

Észre sem vettem, hogy milyen gyorsan leszállt az est. Már egészen sötét van odakint, s a levegő is kezd hűvösebb lenni.
-Köszönöm a teát és a süteményt, nagyon finomak voltak s nagyon jól éreztem magamat, de azt hiszem, hogy most már mennem kellene. Nagymamám már biztosan nagyon aggódik, hogy miért kések ennyit.  - hogy én megint mennyit beszélek.
-NEM! - mondja éles hangon. Mire én összerezzenek. - Én még nem fejeztem be!
-Majd holnap még benézek. - mondtam, s felálltam az asztaltól, de ő megragadta a kezemet.
-Ülj le, még nem fejeztem be!!
-Holnap jövök már mondtam!! ENGEDJ EL! - kiáltottam, de nem engedett el csak még erősebben fogta a kezemet. Majd így szolt, ezúttal sokkal nyugodtabb hangon.
-Holnap már nem leszek itt. Szóval nem engedlek el, s amikor befejezem a történetemet téged is magammal viszlek. - mondta, s elkezdett kuncogni. A szemeim kikerekedtek, a hátam borsózni kezdett a kacaj hallatára, rémisztő volt...
Amikor úgy érezte s kellőképp rám ijesztett elengedte a kezemet. Mit ne mondja, rosszul tette, mert amint nem éreztem a szorítását, felugrottam az asztal mellől s kirohantam a házból. Nem húztam föl a cipőmet, csak rohantam ki az utcára. A hölgy pedig egyenesen utánam.

Nagymamám háza felé vettem az irányt.

Futottam, ahogyan csak bírtam, szerintem még életemben nem rohantam ilyen gyorsan. De még így sem tudtam eltűnni a hölgy elől. Végig a sarkamban volt, a szemei rémisztően égtek.
Mire az utca végére értem már a szívem a torkomból ugrált volna ki, annyira kapkodtam a levegőt.

Balra fordultam, az utcában a második ház a nagymamámé.

Seperc alatt a kiskapuhoz értem, de nem tudtam kinyitni, de kiabálni nem akartam. Mert az megijesztené a nagyit. Fogtam magam s felágaskodtam a kiskapura, de ekkor a hölgy elkapta a derekamat, a körmeivel, a húsomba vájt.
-NEM ENGEDLEK EL!! - sikította.
-De igen! - mondtam éles, ellentmondást nem tűrő hangon, majd a mellkasába rúgtam, s ugyanezzel a mozdulattal átestem a kerítésen.
Földre kerültem, arra gondoltam, hogy itt a vég, meg fogok halni. Ő is átmászik a kerítésen, s nekem végem!
De nem, a hölgy nem tudod utánam jönni, mintha egy akadály védte volna a nagymamám házát, a hölgy pedig.. nem ez már nem hölgy. Egy szörnyeteg, az arca, a nyaka akár egy kígyóé. A haja szanaszéjjel, a szemei vérben.
De már nem tud utánam jönni.
Megkönnyebbülve hátradőlök a betonon, a halálom küszöbén fekszek, s kacagok, amíg az adrenalin el nem hagy, s a szemeim le nem csukódnak.

Nincsenek megjegyzések:

Keresés ebben a blogban