Nem bírtam tovább elviselni. Felkaptam egy pulóvert, és a bakancsomat, majd kiléptem az őszi levegőre. Térre volt szükségem, térre, egyedüllétre.
El akartam menni innen,Valahova messzire.
Gyalog vágtam neki a homokos földútnak. Csak mentem előre, meneteltem. S hátra soha többet nem néztem.
Egy erdő felé tartottam, nyárfák közé vágyódtam. El a kötelezettségtől, el messze a törvényektől. A stressztől, a megfeleléstől, el a szerető otthon melegéből.
Már megpillantottam a horizont alatt az erdőt, amikor egy ismerős hangot hallottam oldalról.
-Az erdőbe tartasz?
Oda fordultam a hang forrásához. Ő volt az, akit annyira szeretek. Az, aki számomra a menedéket nyújtotta.
-Szia! - köszöntem neki, s arcomon egyből egy mosoly terült szét. -Igen oda!
-Én is oda.. - mondta miközben mellém ért - Szeretlek. - suttogta s ajkaink összeért.
Szívem megborzongott, eltűnt, a kétségbeesés,a menekülés érzete. Amint ajkai ajkamhoz értem, lelkem lenyugodott, és hozzábújtam - Én is téged.
Feküdtünk a földön, bent a nyárfák között, s hallgattunk.
Figyeltem az erdő neszeit, a föld rezzenéseit.
Lehunytam szemeimet, s eggyé váltam a földel, a fákkal, az állatokkal... a levegővel. De leginkább az állatokkal. Négy lábra ereszkedtem, bundát növesztettem, állkapcsom megnyúlt. A szagok felerősödtem, érzékeim kiéleződtek.
Nem voltam egyedül, most végre tartoztam valahova. Futásnak eredtem, lábaim alatt dübörgött a föld. Éreztem minden apró követ és ágat, a talpam alatt.
A világ megfakult a szemeim előtt, de ez így igazán gyönyörű.
Fejem fölött a ragyogó napnyugtai ég, mély levegőt veszek, s hirtelen szárnyra kapok.
Felemelkedek a levegőbe, szárnyakat növesztek, s süvítek át a tiszta égen. Csapatokba verődve körözünk, fenn.
A szél szárnyán kelek útra, s repülök tova a kék égen.
Az erdő elsuhan alattam, mint egy múló emlék, s én is elmúlok, mint ahogyan elcsitult a szél.
Ismét bundát növesztek és útnak eredek a folyó irányába. Nem tehetek róla, egyszerűen látni akarom. A végtelenséget, melytől legbelül rettegek.
Ez az mely mégis megnyugtat, és engedi, hogy új erőre kapjak.
Mögöttem eltűnik végleg az erdő. S én végleg szabadnak érzem magamat. Élvezem a szelet, ahogyan belekap a bundámban, ahogyan a szálak között végigfut, megcsiklandozva az oldalamat. Egyszerűen imádom ezt az érzést. Feltölt, és végre elveszek a levegőbe.
Mintha ismét szárnyra kaptam volna, suhanok egyenesen a folyó partjához.
Végre megpillanthattam a ragyogó kék vizet. Egyszerre borzongtam meg, a félelemtől és a boldogságtól. Felemelt az érzés, és nem engedte, hogy leérjen a lában a földre.
Újra melegség járta át a szívemet,és borzongatta meg a lelkemet, amikor ajkakat éreztem ajkaimon. Újra megéreztem magam alatt a talajt, hallottam a madarakat, a levelek susogását. Ismét az erdőben voltam, a nyárfák között. Vele, akit annyira szeretek!
2016.09.16.
NMA
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése