Eltelt egy nap. egy hét és lassan eltelt egy hónap is. Ez idő alatt kishiján depresszióba estem.
Mivel kiderült,hogy létem tényleg felesleges.
Én megálltam létezni. Ledermedtem ebben a felgyorsult világban.
Felesleges mivoltomat szavakba és sorokba fojtottam.
Kifolytak csukott számon a szavak, hangok nélkül üvöltöttem bele a sötétbe. Mert a homályban elvesztem.
Az éjszakáim megnyúltak. nyugtalanul teltek, könnyek nélkül pedig nem tudtam lehunyni a szemem. Némán sírtam, hosszú éjszakákon át.
*
Ma mégis ellátogattam a teázóba. De ma már nem voltam az a boldog lány, aki egy hónapja, boldogan sétált be az üzletbe. Ugyan álcám még megmaradt, de mosolyom már megfakult alatta.
Az üzlet is megváltozott ez idő alatt. Egyre többen üldögéltek az asztalok körül.
Mostanra itallapot találhatunk az asztalunkon és nem ajánlást. És egy-egy verses könyvet mellette.
Az asztalon középen egy gyertya pislákol egymagában. Akárcsak én.
Nem tudom mit igyak.
Igazából nem kívánok semmit, se ételt se italt. Úgy érzem már csak egy porhüvely a testem. Melyben lelkem fogoly örökre.
Végül mentatea mellett döntök.
Nem nyúlok a verseskönyvhöz, ami az asztalon pihen. A táskámból kiveszem a saját József Attilás kötetemet.
Miután elfogyasztottam a teámat, felállok és kifizetem a pultnál.
Majd elindulok az ajtó felé, hogy kiléphessék rajta, hogy elmehessek innen, hogy magamba lehessek.
Mert senkinek sincs szüksége rám, és nekem sincs senkire.
-Gyöngyvér! Szia!! - mosolygott rám Bence, aki most lépett be az üzletbe.
-Szia.. - köszöntem, majd kiléptem az ajtón.
-Jóéjtszakát!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése