Vers

Tán tán valaha beszéltek e nékem eme emberek anyjáról,
tán tán öreganyjáról?

A nap se süt már eme rengetegben,
Jön érzem , itt e az eszelős vad ki éhen, 
S szomjan él míg mi vígan hebzselünk.
Te ott voltál e verdeső fenevaddal, velük?
Bár nem tudhatom mi történt véle,
A szörnyen üvöltő emberekkel.
Tán tán ők is oda vesztek, eme sötét, sűrű rengetegbe?
Tán. Tán nem.

A város e esetről mit se tudván,
táncol, habzsol e remek étkeket.
S mit sem tudván elveszett értékeket.
Kik erdő mélyéről, ki többet tán nem is jöhetnek.
Az ama nap éjjelén, az emberek anyja. Tán tán öreganyja,
ki gyakran mesél e történeteket.
Mindig mesélte eme régi történetet,
melyektől az emberek rettegnek,
S éjjel, a takarók alá menekülve
vészelik át e rejtelmes éjjelt.

A fenevad ki a történet elején,
éhtől haldokolva, félve a vég eljövetelétől.
Megfosztott apáink közül egyet eme szent helyen.
az élettől, melyet ők oly nagyra becsültek.

A fene vinné el. Mondogatta,
emberek anyja. Tán tán öreganyja:
Mindig ez lenne eme éjjel?.
Csak fogyunk új esztendőről esztendőre,
hát mi lesz vélünk? Tán, tán semmi,
de eme fenevadnak se lesz nyugodt az élete,
ebben legyetek vélem biztosak. Velem. Itt, Helyiben.

A nap lenyugodni kíván a rettegett erdők fái mögé bújni,
anyák, öreganyjától el messze.
Mert jő az öreg innét nem oly messze,
lándzsával, íjjal, tán tán szerszámíjjal.
Nektek vérengző fenék vadjai,
most végetek, nem érintek meg ama reggelt.

Mi jő. Tán tán lassan bár. De jő. Mondta, ama öregasszony.
S férfiak felé kerekedett, 
- kit meg állattani senki nem merte ama alkonyon -
lény ki végzet a vele tán egy szinten álló farkasokkal vala.