“A hideg víz elöntötte a tüdőmet
És csak feküdtem.
Feküdtem tehetetlenül e testben,
Feküdtem, s mást nem is tehettem.
De valami mégiscsak megmaradt bennem,
Fel kéne kelnem innen…”
A hideg sziklán fekve,
Vizzel teli tüdőmmel,
Egyre csak felfele néztem.
Fel az égbe a messzeségbe,
Majd le a mélybe, teljesen le a mélybe.
Sötétség vet körül, bármerre tekintettem.
Feküdtem a hideg sziklaszélen,
Kétségbeesés, és félelem,
Maradt már csak nékem,
És ők nem hagynak el engemet.
Szememből könnyek lódulnak útjukra,
Menekülnek tőlem, de a fájdalom engem visszatart.
A tüdőm, majd széthasad,
De én csak hasalok.
Valami mégis motoszkál bennem,
Mint féreg a vízben
Egy kis remény, ami
Talán maga az erő.
Talán csak fel kell állnom,
Talán..
Érzem a szögeket, melyek
A földön tartanak.
Bármit is teszek.
Szeretnek! Tehát marasztalnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése