Nyolcadik

 április tizenhetedike, hajnal


A madárcsicsergés beszűrődik a nyitott ablakon. A feketerigó éneke már az nap első napsugaraira figyelmeztet, a diófánk legfelső ágáról. Ámulva hallgattam a hajnali ébresztőmet, érzékszerveim kiélesedtek, ahogyan a nagy csöndet a feketerigó éneke megtörte. Az idő múlásával a napsugarak előidézték a pirkadatot és a feketerigó magányos énekéhez egyre több madár csatlakozott.
Egy enyhe fuvallat játszik a függönnyel és az ablakomon lógó álomfogót is forgatni kezdte. S a beszűrődő napsugarak az ágyam fölötti falra festette ezt a nosztalgikus képet.
-Hmm..- hallottam mellőlem.
A fiú arca nyugodt volt, a hátán feküdt, s a karjait a feje alá tette. Domború mellkasát nem takarta a paplan.. Idillikus kép.
Ívelt ajkai meleg mosolyra húzódtak.. vajon miről álmodhat?
-Hmm... Jó reggelt borsócska. - fordult felém.
Én az oldalamon feküdtem a kezeimre támaszkodva.
-Jó reggelt. - köszöntöttem, s egy csókot leheltem az ajkára.
-Ilyen szép reggelem is régen volt már.
-Nekem is.
-Mikor jöttél át? - kérdezte mosolyogva.
-Itt ébredtem. - húztam ellenkedve mosolyra a számat.
-És mi lesz, ha a szüleid itt találnak velem?
-Nem tudom.. de ezt most nem is érdekel.
Válaszoltam egyszerűen és a vállára hajtottam a fejemet...