Képzelt világ

Lehunyom a szememet.
Egy elképzelt világ peremén tétovázok, hogy belépjek e vagy maradjak helyben, s gondolkozzak, hogy mi lenne a legjobb. Úgy döntök, hogy cselekszem, belépek a világba és nem érdekel, hogy mi lesz a következménye.  Eldobom a megfontolt döntéseket, melyeket az évek alatt töviről hegyire átrágtam, mint egér a padlás sarkaiban megbújó galambfiókákat. Kijátszottam elméletben, minden lehetséges utat, hogy biztos célba érjek, s a végére már csak csontok. De nekem ebből elegem lett. Nem kellenek a megfontolt döntések, élni akarok!!
A képzelt világban szürke homály fogadott, kopár fákkal és állatcsontokkal. Még itt-ott látszott az élet nyoma, hosszú félig lerágott húscafatok csüngtek az egyik combcsonton, amim ott hevert egy szikla előtt, mögötte pedig fehéres ködfelleg lebegett. Lehet ott valami.. gondolkodás nélkül közelebb megyek. Nem keresek semmit, ami megvédhetne, ha esetleg rám támad az a valami. Gyors vagyok és erős. Bízok magamban és nem félek semmitől. Mostantól puszta kézzel fogok küzdeni az életemért.
A lábaim halkan suhannak a talajon, egyre közeledek a sziklához, s a lógó húscafatokhoz. A szikla érdes, mohák és zuzmók csak néhol ritkítják szürke felszínét.
Fülelni kezdek s halk morgásra leszek figyelmes. Megfogom a szikla oldalát és fentebb húzom magamat, áthajolok a túloldalra: Egy hatalmas farkast pillantok meg magammal szemben. Mellső lábai a sziklafalon szemei pedig az egyénben.
Közel van. Nagyon közel: az orrunk szinte összeért.
Vicsorogva mereszti rám a kéklő szemeit.
Figyelem, ahogyan az izmai megfeszülnek és elrugaszkodik. Felugrott a szikla tetejére és morogva nyílik ketté a szája, s kivillantja  hegyes fogait. Ismét megfeszülnek az izmai, én pedig futásnak eredek. A farkas pedig utánam.

A kopár tájon futok nyílegyenesen előre, mígnem egy sötét pontot pillantok meg a távolban, majd közelebb érve egy erdő kerekedik belőle: tele fenyvesekkel. Melyek melegséget árasztva zölden tündökölnek. Ugyan tudom, hogy az erdőben akár több farkas vagy más veszély leselkedhet rám, de nem látok más lehetőséget, hogy elrejtőzhessek.
Befutok az erdőbe, és mintha a fák utat nyitottak volna előlem, kinyílik előttem egy ösvény, a fák mind elhúzódnak.
De én fáradok és egyre lassabban futok, csak kapkodom a levegőt, s hirtelen valami hátrarántja a kezemet.
A farkas fogai erősen szorítanak. De én nem hagyom magamat, erőt veszek magamon és kirántom a kezemet a fogai közül. Előre lendítem, mintha valakit orrba akarnék vágni, s a farkas elengedi a kezemet, s helyette a vállaimba harap bele. Mintha valami kettészelte volna a vállamat. Nem hagyja annyiban, engem akar. De én sem hagyom magamat, felemelem a jobb lábam és hátra rúgok, majd előre hajolok és a földnek vágom a farkast, nem hagyom magam!! Ha kell a két kezemmel végzek a fenevaddal.
A farkas elterült a földön, mint egy gyámoltalan állat.
Kapkodva vette a levegőt.
Pont, mint én is.
A bundájában vércsíkok jelentek meg: az én vérem. Lassan mozog, meg-megfeszülnek az izmai, majd kinyitja a szemeit és újra rám szegezi őket. Őrjöngő düht látok bennük.
A fenyvesek hirtelen megmozdulnak, mire mindketten összerándulunk, a fenyvesek mozognak!!
A gyökereik kibújnak a talajból, megragadják a lábainkat, körülölelnek minket és a bőrünk alá férkőznek. A farkas jajveszékelve üvölti el magát, amibe beleremeg az erdő... Kétségbeesetten, kapok a gyökerek felé, és tépem le magamról, majd térdre esek és kétségbeesetten tépem le a farkasról a gyökereket. Nem törődve azzal, hogy a bundáját borító vér tőlem származik. Egyszer csak visszahalljuk a farkasüvöltést, majd egyre több hallatszik. Egyre hangosabbak, az üvöltések, s lassan egy nagy csapatot pillantok meg a távolból, mely a jajveszékelő társuk segítségére sietnek.
Rájövök, hogy teljesen egyedül vagyok. Mert az én segítségemre senki nem siet.
Amikor a falka odaér hozzánk egészen körbeölelnek minket annyira sokan vannak, s mind egytől egyik segítenek a társuknak, a fogukkal szaggatják le róla és tépik ki belőle a gyökereket, majd felém fordulnak és rajtam is segítenek, Kikerekedett szemeimet emelem rájuk, amiért engem is társuknak tekintenek és kiszabadítanak a gyökerek közül. S azt csak később értettem meg, hogy miért, hogy miért nem tépnek széjjel, mint zsákmányukat. Egészen addig kikerekedett szemeimmel meredtem a falkára, ameddig meg nem fordult a fejembe az, hogy továbbálljak, az, hogy meneküljek, amíg esélyem van rá.
Most!!
Gondoltam, most van itt a lehetősége, hiszen most a kékszeműt öleli körbe a falka.
Megfeszítettem a karjaimat, hogy feltápászkodtam a talajról, de valamiért nem tudtam felegyenesedni a lábaimra. A tekintetemet a falkáról lassan a kezeimre vonom, de kezeim helyett szürkés mancsokat pillantok meg.
Lassan rakom össze a darabokat a fejembe -, hogy amikor úgy döntöttem, hogy belépek a képzelt világba, farkasként léptem be.
S mintha megállt volna körülöttem az idő szemlélem az összerakott képet, mely itt lebeg a szemeim előtt. Egy falka, melynek én is a tagja lehetek, velem szemben ott ül a kékszemű farkas és hálásan néz rám, amiért segítettem neki. Azt hiszem befogadtak.
Kinyitom szemeimet, és a plafonomat pillantom meg. Kiélesednek az érzékszerveim, s újra hallom a dallamot a magnóm felől. 
De amikor felülök az ágyamon a szemközti falon a tükörből egy kék szempár mered vissza rám, és eszembe jutnak a farkasok. Az, hogy valahova én is tartozom!!

Vége

(Nagy Miklósi Anna)