2015. május 10., vasárnap

Tizenötödik fejezet

Út Tokióba
Soha nem gondoltam, hogy ilyen hosszú lehet az út Tokióba. Természetesen tisztában voltam vele, hogy nem piskóta. De azért: április 13.-án indultunk délután olyan három-négy között, és most április 14.-e van este kilenc. És csak egyszer álltunk meg. És holnap fellépünk a Hangon! Már alig várom, de tényleg, egész életemben erre a pillanatra vártam, elképzeltem, ahogyan vonatra szállok és elutazok Tokióba, hogy összemérjem a tudásomat Haruval. Elképzeltem, ahogyan ott állok a színpadon és a közönség tapsol, és éjjenez…
Jó.
Tudom, olyan vagyok, mint egy ötéves kislány, aki tervezgeti a jövőjét.
De ez van, nem tehetek ellene semmit.
Mivel a múlt héten Tatsuval nem szóltunk egymáshoz, így már csak egyetlen egy hetünk maradt a három dal betanulásához. Bár ami azt illeti eléggé könnyen ment, hisz Takival már kiskorunk óta gyakorolunk erre a napra. Azaz a holnapi napra. Már jóval ezelőtt kiválasztottuk a dalokat, így nem is volt gond. Tatsu is rendesen meglepődött az első próbánkon, ha nem is mondta. Látszott a szemén.
Szóval nem volt annyira húzós, mint amilyenre eredetileg számítottunk, úgy két hete. Összesen háromszor, vasárnap, kedden és csütörtökön próbáltunk egy-egy (na, jó három-négy) órát.
Tegnap délután felültünk a vonatra és elindultunk.
Elhaladtunk a kis falu mellet, majd átkeltünk a tengeren, nagyon szép volt fent a hídról látni a csillogó víztükröt. Ja, még Takit is felvettük a faluhatáránál, és csak utána jött a csillogó víztükör. Majd elértük a szárazföldet. Naokinál volt az első végállomásunk, este. Taki apukájánál töltöttük az éjszakát, hárman egy szobában összezsúfolódva, egy kétszemélyes futonon. Röviden foglalnám össze, hogy milyen volt:
Szűkös.
Én feküdtem középen, s fiuk pedig mellettem. Tatsu birtoklóan átölelt hátulról. Takival pedig megosztoztunk egy fülhallgatón és a fellépős három számra aludtunk el.
Reggel korán keltünk, mert a fél hetes vonattal indultunk tovább Tokióba, és a vasútmegálló, Naoki túloldalán van, úgyhogy reggel beavattunk egy kis futóversenyt. Épp, hogy elértük a vonatott, lihegve szálltunk fel…
Órákat utaztunk, amíg el nem értük a városokat, láttunk kicsi is és nagyot is. Kisebb falvakat és mezőket. 
Majd elértük a nagyvárosok régióját, hatalmas épületek voltak mindenütt, emberekkel telezsúfolt utak, és parkok, ekkor gondoltam, arra, hogy jó, hogy vonattal vagyunk, mert képtelenség lenne egy-kettőre elérni a célunkat. A vonaton még néhányszor átbeszéltük, hogy hogyan lesz a fellépés menete. Ez főképp Tatsu tette meg, mivel ő már rengetegszer versenyzett az elmúlt években. Beütemeztük a számok menetét is. Az első számunk egy viszonylag lassabb ütemű lesz, Taki dobolni, én pedig gitározni fogok. Mellesleg, ez a legelső számuk is, úgyhogy azt hiszem egy „kicsit” meg fognak lepődni a dalválasztásunkban, de pont ez a lényeg. Vagy nem? :)
A második szám egy pergősebb, vadabb lesz.
Az utolsó pedig egy szerelmes ballada, amit egyedül én fogok játszani egy száll gitárral és mellé természetesen éneklem. Ez azt hiszem nagy meglepetés lesz, hiszen nem a legfelkapottabb változatot fogom előadni, hanem egy akusztikus változatot, ami érzelmesebb és meghatóbb is lesz.
Huh, hogy én mennyire várom már, hogy kint álljak a színpadon és énekeljek, telkes tüdőmből, lelkemből, hogy lássák, hogy milyen is vagyok én valójában. Nem csak egy visszahúzódóbb lány, aki csak nagy erőfeszítések árán képes tenni bármit is. Hanem fogja magát és kiteríti a lappokat, az asztalra, hogy lássák ki is ő valójában. És hála az égnek ehhez már nem kell olyan sokat várnom, hiszen, még pár perc, na, jó óra, és ott vagyok Tokióban.

¤
Megérkeztünk!
Végre itt vagyunk Tokióban.
A vonat kabinjában az ablakhoz nyomtam az arcomat, és úgy bámultam ki a sötétbe, hisz el sem hittem, hogy végre itt vagyunk.
Végigrobogtunk a városon, ahol most este 11-kor is jócskán tolongtak az emberek, az utakon. Úgy látszik megkezdődött az éjszakai élet. A város kéken fénylett, ami az éjszakában gyönyörű volt. Lenyűgözött a nagyváros, a mi kis városunkhoz képest, elképesztőnek tűnt. Olyan volt, mintha egy teljesen már világba csöppentem volna bele.
A vonat hirtelen megállt.
Elérkeztünk a végállomáshoz. Így összeszedtük a cókmókunkat, és leszálltunk a vonatról. A vasútmegállótól, nem kellet messzire sétálnunk, csupán egy-két saroknyit, és már ott is voltunk az esti szállásunkon. Szűk kis utcák vezetek el a kis vidékies Japán házhoz.
Bejelentkeztünk, majd felmentünk a szobánkba lepakolni. Nem volt, nagy csupán egy hálószoba és egy kisebb nappali-egyben-konyha rész, na meg egy zuhanyzó volt. Bár a hálószobában ezúttal három egyszemélyes futon volt egymás mellett. 
Mielőtt még lefeküdtünk volna, elmentünk egy kicsit szétnézni a városba, de tényleg, csak egy gyors mustra volt, mert már irtó fáradtak voltunk és késő is volt.
Nos, a kis városnézés valójában annyiból állt, hogy egyenesen a koncertcsarnokba mentünk és körülnéztünk, megnéztük, mi hol van, hogy holnap ne azzal keljen az időt tölteni, hogy mi hol van. Megtaláltuk az öltözőnket, találtunk egy kisebb automatát, amiben volt kávé! Huh ez igen fontos! Sőt, még epres sütit és szendvicset, is tartalmazott. Mármint az is volt benne.
És utoljára megtaláltuk magát a koncerttermet. Hatalmas volt, egy egyedüli tér. Több százan, sőt ezren is elférhettek benne. Háromemeletnyi magas volt, igen háromszintes volt a nézőtért. A színpad pedig hatalmas, emelkedő, és egy hosszú rész is ahol kisétálhatunk a közönség soraira…
Ezután visszamentünk a szállásra, és lefeküdtünk aludni.
Az idő: 00:22.

Nincsenek megjegyzések:

Keresés ebben a blogban