Mielőtt megtörtént a balesetem, egyszerűen éltem az életemet. Olyan voltam, mint a legtöbb korombeli kamasz. Akik suliba járnak, s tanulnak, hogy le tudjanak érettségizni. Azzal a szándékkal, hogy egy jó főiskolába vagy egyetemre bejussanak. Magyarul én is tanultam, mint a többiek.
Amíg egy napot, elképesztő dolog nem történt velem, esküszöm valami elkezdett követni. Először még úgy gondoltam, hogy biztosan csak képzelődöm, nincs ott semmi, csak beképzelem! De egy hét elteltével már nem bírtam tovább. Azt, hogy nap, mint nap a nyomomban járt, nem hagyott csak olykor egy-két órát nyugton. Hogy miket csinált? Akármerre mentem követett, tudom mivel: ha elmentem egy könyvespolc mellet, akkor leesett egy könyv a földre; bárhova mentem ott volt mögöttem, éreztem, sőt hallottam is mögöttem recsegni a padlót; éjszakánként pedig a kaparászást az ajtómon. S ebbe én csaknem beleőrültem. Egy hétig bírtam. S még egy hétig éltem az eredeti, emberi létben.
De, csak azért mert nem tudtam, nem fogtam azt, hogy már rég eltűntem ebből a létből. Egy hétig ugyanúgy, felkeltem reggel, s elmentem az iskolába, figyeltem az órákon, mint az előtt. Bár, észre kellet volna vennem, mert: először is anyukám, akivel éltem, szinte egész nap sírt. S nem figyelt rám, amikor szóltam neki, sosem figyelt oda rám; a suliban mindig elhangzott a nevem a hiányzók között, hiába mondtam, hogy „de hát én itt vagyok”; de a legérdekesebb egy kutya volt, aki pont olyan volt kint az én Vacakom. És mindenhova követett engem (minden bizonnyal ő volt az aki az őrületbe kergetett). De végül csak akkor jöttem rá, hogy meghaltam, amikor anyuval elmentem a saját temetésemre. Amikor megláttam magamat, azaz csak a testemet… hát lesokkoltam. Meghűlt bennem a vér, még, ha már nem is volt bennem. Csak álltam a koporsóm előtt és csak néztem azokat, akik eljöttek. Az egész osztályom ott volt, a rokonaim, anyu és még apu is eljött, és csak sírtak. Azt a napot sosem fogom elfelejteni, a napot december 25.-t.
Anyu ma is eljött. Egy hosszú szövetkabátot viselt, amit én annyira szerettem. S én csak ültem a sörkövem szélén, s vártam anyut, aki lehajtott fejjel közeledik hozzám, egy csokor fehér Íriszt hozott, mint minden évben. Íriszt, ami virágnyelven annyit tesz, mint remény. Letérdelt elém, s meggyújtott egy fehér mécsest.
-Boldog Karácsonyt, Peti. Hiányzol. – mondta anyu könnyes szemmel.
-Te is hiányzol anya. – mondtam halkan, s rátettem a kezemet a vállára, s mélyen a szemébe néztem. Még, ha tudtam, is, nem tudja, hogy itt vagyok.
