10. fejezet

Rosa

Amint tegnap este Markus hazament, bezártam az ajtókat, majd felmentem a padlásra. A szobámba. Az asztalomról felkaptam egy rajztömböt, meg egy grafitot. Elővettem az egyik befőttesüvegemet, amit már mécsesként használok, s meggyújtottam egy kis gyertyát. 

A gyertya rövid időn belül mentaillattal lepte el a szobámat.

A rajztömbbel és a grafittal pedig az ágyamba feküdtem. S elkezdtem azt a képet felvázolni, amit az imént láttam. 

Markust és a farkast.

Megrajzoltam az alapot, a verandát, majd alulról kezdve, a lábukat, a törzsüket, és végül a fejüket... 

Éjszaka a rajzokat, csak úgy halmoztam egymásra, alig, hogy készen lettem az aktuálissal, a fejemben már fel is villant a következő kép.

Markus és farkas, még mindig ugyanabban a pózban, hátsólábaira ágaskodva, Markus vállain a mellső lábaival, s a homlokuk összeérve.

Az erdőben, egy keskeny kis ösvény, a légvégében, egy aprócska kis faház. Hasonlított Markusékéhoz, de ez teljesen el volt hanyagolva, a gaz már csaknem ellepte. A ház ablaka volt a következő kép, amint benézve, a falakat láttam amin szörnyű karomnyomok látszottak, mintha valaki vagy valami menekülni akart a házból... 

Aztán valahol három órakörül nem bírtam tovább és elnyomott az álom.

Reggel mire felébredtem, már Markus lent volt a konyhában, éppen palacsintát csinált. Csak álltam az ajtóban és figyeltem. Figyeltem az széles vállait, a karjait amint épp egy lapáttal alányúl a palacsinta alá és megfordítja, kiteszi a tálra, majd újat beleönti a serpenyőbe az újabb adagot. 

Mintha észrevette volna, hogy figyelem, mert anélkül köszönt, hogy megfordult volna.

-Jó reggelt, Farkasszem!
-Hé, mondtam már, hogy ne nevezz így! Egyébként meg honnan tudtad, hogy itt vagyok? - kérdezte, miközben elindultam felé. - Csak nem nekem csinálod a palacsintákat?

-Megérzés volt, mellesleg igen neked. És attól, hogy te nem szereted attól még én így foglak hívni.

-De én nem szeretném! - makacskodtam.
-Mert jobban örülnél, a gyönyörűmnek?
-Azt nem mondtam!
-Na látod! Szóval Farkasszem maradsz. - mondta, s én lebiggyesztettem a számat, ő pedig egyszerűen kiröhögött.
-Amúgy, hogy jöttél be? - kérdeztem kiszúrva a lényeget, ami eddig fel sem tűnt.

-Tudod, anyukám is imádja a virágokat, így egyszerű volt megtalálnom a pótkulcsot, az rózsák alatt.

-Pedig én mindig is azt hittem, hogy az egy jó búvóhely a kulcsnak. 

-Jónak jó, csak ne velem állj szembe.

-Ezt megjegyzem, de legalább tudod, hogy hol találod, ha jössz legközelebb is...

-Ohh, szóval nem is bánnád, ha legközelebb is besurranok? Még akkor is jöhetek, amikor anyukádék már itthon vannak?

-Ha nem félsz apumtól, akkor nem. - mondtam neki mosolyogva, s közben elkaptam három palacsintát, majd kivettem a szekrényből magamnak egy tányért, meg a csokiszirupomat.

-Te aztán nem vagy semmi!

-Most miért? Ez csak csokiszirup.

-De reggel hét előtt?

-És? A csoki az csoki, és ami csoki azt én mindet imádom, főleg palacsintához... 

-Szörnyen édesszájú vagy!

-Hm? Te kérsz a tiédre? 

-Kérek... - mondta, miután megforgatta az utolsó palacsintát is, s letelepedett, velem szembe.

-Helyes! Mostantól a bajtársam vagy. - mondtam s nyomtam neki egy smilet a palacsintájára.

-Amúgy meg apudtól nem félek én csak... hát..

-Félsz!

-Nem. Csak akárhányszor itt vagyok mindig olyan gyanakvóan néz engem, mintha meg akarnám rontani az ő egyetlen lányát... azt pedig már nem is említem, hogy milyen érzés, amikor a szobádba megyünk...

-Na mond, milyen?

-Mintha késeket hajigálna a hátamba.

-Hát nem semmi apukám van. Na meg, ha már itt tartunk, tegnap este hívtak, hogy a továbbképzés még tovább húzódik... szóval majd a hét közepén érnek csak haza.

-Ohh, akkor belefér az időnkbe egy kis huncutkodás is?
-Hát ezt most nem találtad el! - mondtam, s az eddigi perverz mosoly lehervadt az arcáról.
-Annyira gonosz vagy! - mondta, s szomorúan ette tovább a palacsintáját.
-Én valami másra gondoltam, amíg anyuék nincsenek itthon...
-Igen és mire?
-Először is el kéne ugorni a gyógynövényboltba, mert elfogytak a teafüveim meg a gyertyákból is kifogytam.
-Oké... a teát még értem, de gyertyákat miért kell vennünk?
-Az éjjel elhasználtam őket...
-Mi? Te mégis mit csináltál este a gyertyák között? Hm?
-Semmi olyat, amire te gondolsz! Na meg mellesleg, nem volt kivel... - mondtam s közben mosolyra húztam a számat.
-Ohh, majd akkor majd legközelebb besurranok az éjszaka, hogy legyen társaságod. Mit szólsz hozzá?
-Csak anyuék ne vegyék észre, rendben?
-Rendben! - mondta s közben belepacsizott a felemelt kezembe.
Nem tudom miért, de Markus az egyetlen, akivel ennyire szeretek hülyéskedni. Mert tudom, hogy ő sem gondolja olyan komolyan, mint amennyire én sem.