2017. október 20., péntek

Totem II. Farkasbőrben


Rosa

Tűnjön bármennyire is gyerekesnek, képtelen voltam elolvasni apám levelét. Egy idő után azt vettem észre, hogy hiába nyitottam ki az első borítékot a "Drága Fiam"-nál tovább képtelen voltam olvasni, valamiért nem vitt rá a lélek. Pedig irtó kíváncsi vagyok arra, hogy mit tartalmaznak a levelek. S mégis van valamilyen gát, ami nem enged. Jó, oké ez a gát lehetséges, sőt biztosan az a kis félelem, ami felgyülemlett bennem az évek során. Félek attól, hogy kiderül valami olyan, ami után nem fogom tudni már úgy tisztelni a halott apámat, mint amennyire tiszteltem egész életemben.
-Rina nekem ez nem fog menni. - mondtam miközben még mindig a bekezdést nézve. - Mond el nekem, hogy mi áll benne, én képtelen vagyok elolvasni! - néztem immár a szemébe.
-Sajnos fogalmam sincs, hogy mi áll bennük!
-Tényleg nincs?
-Nincs.... Hahh, ne nézz így rám, nem néztem bele egyikbe sem. Mert, oké piszkosul kíváncsi vagyok, hogy mi áll bennük, viszont minden percben tiszteletbe tartottam ezt az egész dolgot. Szóval amennyire én azt tudom, a levelek érintetlenül álltak és vártak rád már hónapokon keresztül.
-Értem. - mondtam egy kicsit szomorúan, mert arra számítottam, hogy tudni fogja, hogy mi áll bennük. - Akkor legalább felolvasnád?
-Mmm. Szeretném, ha te olvasnád el, nekem nincs sok közöm ahhoz, ami benne áll.
-Azért egy kicsi mégiscsak van, nem? - kérdeztem miközben az oldalamra fordultam, arccal felé.
-Nem tudom miről beszélsz! - fordult ő is az oldalára és játékosan beleharapott az ajkaiba.
-Dehogynem tudod. -mondtam, s ajkaimat az övére tapasztottam.
Összeforrtunk abban a csókban, nem tehetek róla, amint megérzem ajkai ízét úgy érzem nincs megállás. Azt akarom, mindene az enyém legyen! Viszont legyen akármennyire is erős bennem ez az érzés, mindig ott motoszkál bennem az, is, hogy konkrétan nem tudok semmi erről a lányról. Talán ez az, ami miatt, még jobban kívánom őt, ettől kicsit veszélyesebbnek tűnik az egész. Basszus kezdek olyan lenni, mint az összes többi srác, akiket egyszerűen a farkuk irányít. Képzeltem már el magamat, hűséges társként, Rosa párjaként, de olyannak sosem, akivé lassacskán válok. De olyan ez, mintha egy mágnes dél és észak pólusai lennénk, és a végzetünk elől nem lenne menekülés. Na nem mintha bármelyikünk is, annyira menekülni akarna a másik elől. Sőt, úgy érzem Rina nagyon is akar engem. Legalább ez az érzéskölcsönös nálunk. 
-Markus... - szakítottak el az ajkait hirtelen, miközben az hangja egy nyögésben halkult el.
-Mmmm... miaz kiscicám?  - néztem a szemeibe, de koncentrálnom kellett, hogy ne a duzzadt ajkait nézzem.
-Mond csak mi van velünk? Mi vagyunk mi egymásnak?  - nézett rám kipirulva, s közben próbálta normálisan venni a levegőt, ezzel is lenyugtatni magát. De volt egy olyan érzésem, hogy nem csak magát próbálta meg lenyugtatni. Hogy mégis mi vagyunk egymásnak? Fogalmam sincs, de még mielőtt válaszolni tudtam volna a kérdésére. Egy éles hang törte meg a hajnali erdő csendjét. A hang valami eltorzult sikoly volt, ami farkasüvöltéssel végződött. Nekem pedig egy ütést kihagyott a szívem, mert ismét éreztem őt. Mintha újra két szív dobogna a mellkasomban. Lehunytam a szemeimet, de nem hallottam a visszafele számoló hangot. Helyette viszont nagyon is érthetően hallottam az övét.
"Segíts!!" 
-Mennünk kell! - néztem Rinára, aki szorgosan szaglászta a levegő részecskéit.
-Tudom.
-Nem lehet messze a kunyhótól. 
-Ő az ugye? - kérdezte miközben kinyitotta az ajtót és belevetettük magunkat a hajnal sötétjébe.
-Igen. 
Ösztönösen is a kunyhóhoz legközelebb eső hegyszirthez siettem, oda, ahol akkor is rátaláltam. Lassacskán letértünk a kitaposott ösvényről, de Rina már tudta az merre kell mennünk. Nem kellett sok hozzá, hogy kiérjünk az erdőből egyenesen a sziklaszirthez, de Rosa nem volt sehol.
-Nincs itt!! Rina nincs itt! 
-Pedig itt ér véget a nyom. Hunyd le a szemed és találd meg! Már nem lehet sok időnk hátra.
-Honnan tudod mindezt?
-Az most nem fontos csak csináld! - igaza volt, nem érünk most rá ezen vitatkozni, amúgy is lett volna rá elegendő rá. Így hát lehunytam a szemeimet és koncentráltam az ibolya illatára, ami valóban itt ért véget csak nekem több erőfeszítésbe került, hogy rájöjjek erre.
"Hol vagy?"
"A felvonónál, de kérlek siess!"
"Itt vagyok, de nem látlak sehol"
"Lent"
-Azt mondja lent van...
-Mii? MI az, hogy lent? Rosa Kurtz mégis, hol a fenében vagy??? - kiabálta Rina, már-már torka szakadtából.
-...itt lent... - hallottam a halk nyöszörgés a lábunk alól.
-Rosa?  - letérdeltem és lenéztem a szakadékba és ott volt.
Ott volt teljes valójában fel kézzel kapaszkodva egy sziklából kilógó gyökérdarabban. Nem láttam tisztán, de azt igen, hogy csak félig volt emberbőrben. Itt-ott megszakadt a bőre és fel bukkant a farkas. Intettem Rinának, hogy jöjjön ide, mert nemérem el. Nem kellett könyörögnöm, rögvest lehasalt a szirtre,majd miután megfogtam a derekát, egy macska kecsességével hajolt le a mélybe, s kérte hogy Rosat, hogy fogja meg a kezét. Bár elsőre nem, de aztán megfogta Rina kezét, s nagy nehezen sikerült felküszködnünk őt.
S akkor tárult, csak igazán a szemünk elé Rosa, vagy a farkas. Mint mondtam csak félig volt emberbőrben, de most, ahogyan a hajnali napsugár megvilágítja, már magam sem tudom, hogy hol kezdődik Rosa meztelen bőre és, hogy hol ér véget a farkas.

Sajnálom, hogy ennyire hosszú ideig tartott, de végül csak sikerült összehoznom. Remélem tetszett :3
A.

Megjegyzés küldése

együtt a kútba

& igen, mondom, hogy  kezdjük újra,  hogy ugorjunk bele  együtt a kútba mert ez lételme és  létezésünk alapja kell,  h...

Keresés ebben a blogban