2015. szeptember 13., vasárnap

01. - "ébrenkép"



1971. november hatodika
Péntek van.
A iskolából hazafele szemügyre veszem a környező utcákat, melyeken az őszi falevelekkel szőnyeget alkotva várják a bakancsok súlyát. És közben a jövőmről álmodozok, ami már egészen a küszöbömön toporog.
A helyi gimnáziumba járok, most vagyok negyedikes, azaz végzős. Nemsokára itt a félév, s nekem illene végre beadnom a továbbtanulós lapomat valamelyik főiskolába, egyetemnek. De nekem ez egyáltalán nem megy, hiszen annyi mindent szeretnék csinálni. Imádok sütni, másoknak segíteni, tanítani, na persze ha a barátaim megkérnek rá. Okoskodni nem szeretek. Anyukám már végtelen idők óta azt hajtogatja, hogy nekem tanárnak kell mennem. Ó, ha tudná, hogy én leginkább cukrásznak mennék.
Befordulok a mi utcánkba, nem kell messzire mennem, hiszen a második ház a mienk. Egy jellegzetes hetvenes évekbeli házban lakok anyukámmal meg a kisöcsémmel, Petivel. Peti még alig három éves, kis kabóca, állandóan pörög... kicsit hiperaktív. Sosem tud megmaradni egy helyen két percnél tovább. Anyukám magas és elképesztően csinos, fiatal nő. Harminchat éves, de sokat úgy gondolják, hogy akár a nővérem is lehetne. Gyönyörű hullámos sötétbarna haja van, ami már lassan a derekáig ér. S végül a szemei ragyogóan égszínkék, akárcsak Petinek.
Sosem értettem, hogy miért van az, hogy Peti sokkal jobban hasonlít anyukámhoz, mint én, aki teljes ellentéte vagyok. Alacsony vagyok, alig százhatvan centiméter, hosszú göndör, vörös hajam van, akárcsak a nagymamánknak volt és barna szemem, mint az édesapámnak... volt. Az édesapámat három évvel ezelőtt láttam utoljára, a kis öcsim születése előtt kiment Vietnamba harcolni, s azóta semmit nem hallottunk felőle. Azt sem tudjuk, hogy él e vagy hal.
Amikor belépek a házunkba, anyukámat a konyhában találom, éppen vacsorát készít, egy kis tojásos rántották. Peti pedig az egyik színezője felé hajolva.
Bemegyek a szobámba és ledobom a táskámat az ágyamra. Nincs olyan nagy szobám, mint a barátaimnak, csak egy kis zug, ami csak az enyém a házban. Az ágyam az ablakom előtt van, mellette van az íróasztalom,  s a ruhásszekrényem is. Az ablakkal szembeni fal előtt pedig könyvespolc sorakozik, amin egy szusszantnyi hely sincsen. A falamon pedig együttesek posztterei vannak, például a The Beatles, Sex Pistols, The Doors, John Lenonról és John Eltonról is.
Kipp-kopp.
-Készen van a vacsora. - dugta be a fejét a kis öcsim.
-Egy pillanat és megyek. - mondtam neki, s miután kiment átöltöztem. Egy bőujjú színes pulóvert vettem fel meg egy fekete cicanadrágot. A hajamat, pedig megpróbáltam összefogni egy nagy hajpánttal... kisebb-nagyobb sikerrel, de sikerült.
Lementem a földszintre, mert ugyebár emeletes házunk van, de nem az a hatalmas hanem egészen kicsi, inkább felfele törő, mint oldalra szélesedő. A földszinten csak a konyha illetve az ebédlő van, na meg még a nappali. Az emeleten van egy szoba anyukámnak és egy-egy az öcsémnek és nekem, és még egy fürdőszoba.
Mire leülök az asztalhoz, már meg van terítve. Az asztalunk kicsi s négyzet alakú, én anyukámmal szemben ülök, Peti pedig mellettünk jobb oldalt, a bal oldal az apáé, már ha valaha is hazaér. Az asztal közepére van téve a tojással teli serpenyő, mindenkinek egy-egy tányér, és egy-egy bögre tea.
-Elég soká tartott mire leértél, mit ne mondjak. - piszmogott le anyu. Majd szedett mindenkinek  a rántottából.
-Bocsi.
-Történt valami az iskolába?  - tette fel a szokásos kérdést.
-Semmi különös. - hangzott el a szokásos válasz. - Apuról, jött valami hír?
-Semmi. - mondta anyukám szomorúan.
-Értem...
Akárhányszor ülünk le enni, amióta apukám elment a háborúban, mindig olyan savanyú hangulatban telik. Ugyan néha sikerül megtörni ezt a savanyúságot, de utána mindig visszazuhanunk a szokásos állapotba.
-Van valami program holnapra?
-Gondoltam lemegyek majd a nagyiékhoz, és persze Peti is jönne velem!
-Micsoda?  - riadt fel Peti az ábrándozásából... állandóan ezt csinálja, csak bámul ki a fejéből a nagy semmibe, persze ha éppen nem rohangál agyba meg főbe.
-Holnap megyünk a nagyiékhoz.  - mondtam neki csillogó szemekkel.
-Juhéé! - kiáltott, s ezzel új célt kapott az "élete", gyorsan bekapkodta a tojást, s felrohant az emeletre.
-És a vacsorát ki fogja megköszönni? - kiáltott utána anyu, de későn, mert addigra már el is tűnt az emeleten.

Miután anyukámmal befejeztük a vacsorát és el is mosogattunk felmentem a szobámba és elővettem a naplómat... De nem olyan amibe azt írom le, hogy mi történt velem ma, hanem azt, hogy mi fog történni velem. Tudom, hogy ez most tök furán hangzik, de.. legyen: kerek perec kimondom, még ha most ki is nevettek. Én látom a jövőt, s át is élem azt, még mielőtt tényleg bekövetkezne. Szóval, mondhatnám azt, hogy én kétszer élem meg a dolgokat. Először az álmaimban azután pedig élesben.
Volt olyan hogy egy teljes hónapot megálmodtam egyetlen éjszaka alatt, s aztán másnap szépen le is késtem az első négy órámat... Viszont az utóbbi időben csak egy bizonyos napot álmodtam meg. A mai napot, de már legalább hat éjszaka. És a legrosszabb az az egészben, hogy semmi különös nem történt csak szokás szerint lekéstem az első órámat, a tanárnőm ebből érthetődben már megint leszidott, meg azért is mert még mindig nem hoztam be a fősulira jelentkezős lapomat... sosem tudom a tényleges nevét. De végül is mindegy is. és utána meg már csak a monoton csütörtöki nap. Suli, tanulás, iskolakörök..
Kipp-kopp
-Fél tizenegy van! Nem szeretném, hogy megint azzal teljen a délelőttöm, hogy az osztályfőnököd panaszkodását  halljam, mert állandóan elalszol. - kukkantott be anyukám egy kedves elköszönésre.
-Rendben, neked is jóéjszakát, anyu! - nyomtam egy puszit az arcára, majd visszafeküdtem az ágyamra a füzetem fölé.
-Jóéjt.
Amint anyu bezárta ajtómat a füzetem felé hajolva gyorsan leírtam az álmomat a mai napomat, majd visszaraktam a szivacsom alá. s bebújtam a paplanom alá: felkészültem egy újabb zűrzavaros jövőbeli napra.



Megjegyzés küldése

együtt a kútba

& igen, mondom, hogy  kezdjük újra,  hogy ugorjunk bele  együtt a kútba mert ez lételme és  létezésünk alapja kell,  h...

Keresés ebben a blogban